Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1977 (Budapest, 1978)
A IX. Vándorgyűlésen, Budapesten elhangzott előadások - Dr. Remete László: Szabó Ervin a társadalomtudós és a könyvtáros
munka jobb megszervezését, ezzel a termelés növelését eredményező tudományos módszerek végső soron az össztársadalom javát fogják szolgálni. Ö maga Taylor módszerét éppen a Fővárosi Könyvtárban sikerrel alkalmazta és erről nagy feltűnést keltő 1913-as referátumában a „taylorizmus" egyes értékeit kiemelve adott hírt. Politikai és könyvtárpolitikai törekvéseinek egységét talán a Fővárosi Könyvtárnak a magyar szellemi életben betöltött különleges szerepe illusztrálta a legszemléletesebben. Az intézmény a kor haladó és forradalmi mozgalmainak gyűjtőhelye és kisugárzó központja lett. Ezt nemcsak az érzékelteti, hogy Szabó Ervinen és említett munkatársain kívül a baloldali értelmiség számos más ismert személyisége is dolgozott átmenetileg vagy tartósan a könyvtárban (Bolgár Elek, Rácz Gyula, Faber Oszkár, Basch Imre, Cherestesiu Victor nevével egészíthetjük ki a listát), de arra is utalhatunk, hogy munkásmozgalmi emlékezések sokaságában találunk hivatkozást arra a szellemi útravalóra, amelyet e Könyvtár nyújtott. Kassák Lajos, Lengyel József, Sinkó Ervin és más írók művészi értékű munkáikban is megörökítettek ilyen mozzanatokat. Ugyancsak írásos nyomai maradtak annak, hogy Varga Jenőt, Lukács Györgyöt, Kunfi Zsigmondot, Szántó Bélát, Szántó Rezsőt és a munkásmozgalom sok más neves személyiségét szoros kötelékek fűzték az intézményhez. Kortársak sokasága vallotta, hogy az első világháború alatt kibontakozott illegális antimilitarista mozgalom szellemi irányítását a könyvtár falai közül végezte Szabó Ervin baloldali munkatársai segítségével. A tanítványai, Dienes László és Kőhalmi Béla vezetése alá került intézmény különleges funkciója az ő halála után sem szűnt meg. Ezt ismét forradalmárok emlékezései tanúsítják. A Tanácsköztársaság idején megjelent Vörös Könyv című kiadványsorozat 2. számában jelent meg az első részletes beszámoló arról, hogy a néhány hónapos szervezkedés után brutálisan üldözött, illegalitásba kényszerített kommunista párt „második vezetőségének" 1919 február-márciusában alkalmanként a Fővárosi Könyvtár adott otthont, s ott a szabadlábon maradt Szamuely Tibor, Rákos Ferenc, Lukács György és mások rendszeresen megtarthatták titkos üléseiket. A könyvtár spontán kialakult, majd az első világháború alatt céltudatosan fejlesztett baloldali, háborúellenes politikai tevékenysége nem került ellentmondásba, hanem éppen teljes összhangban állott annak mintaszerű művelődési intézménnyé való fejlesztésével. Szabó Ervin szakmai munkáiban hangoztatta: a legfőbb követelménynek azt tartja, hogy a gyűjtemény ne csak az ismeretek passzív tárháza maradjon. Azt hirdette, hogy a modern könyvtár legszebb eredménye, ha könyveit ronggyá olvassák. Ezért tulajdonított óriási jelentőséget a könyvtári propagandának, az anyagot sokoldalúan feltáró katalógusoknak, szerzeményezési jegyzékek, különféle bibliográfiák rendszeres publikálásának, a könyvtár otthonossá tételének, a szakszerű és udvarias olvasószolgálatnak, a használat racionalizálásának, minden lehető eszközzel való megkönnyítésének és legfőképpen a könyvanyag helyes kiválasztásának. Szóban, elméleti írásaiban, sőt könyvtártudományi munkáiban is nyíltan szocialistának vallotta magát, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy egy könyvtár szerzeményezését nem lehet valamely párt politikai céljainak szolgálatába állítani. Az adott feltételek között persze ez annyit jelentett, hogy a közkönyvtárakban a szocialista irodalomnak is tág teret kell biztosítani. A rövidre szabott centenáriumi emlékezés keretében Szabó Ervin bibliológusikönyvtártudósi és szervezői értékeinek csupán néhány mozzanatát ragadhattuk ki. Köteteket betöltő szakirodalmi tevékenysége, az országos például szolgáló kultúrintézmény — amely először a Tanácsköztársaság idején vette fel alapítója nevét, majd az ellenforradalmi időszak negyedszázada után 1946 óta viseli ismét jogos büszkeséggel - méltatásoknál elevenebben, meggyőzőbben bizonyítja kultúrpolitikai szerepének elévülhetetlen jelentőségét. 47
