Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1977 (Budapest, 1978)

A IX. Vándorgyűlésen, Budapesten elhangzott előadások - Dr. Skaliczky Józsefné: Irányelvek és zenei könyvtári normatívák a külföldi és hazai tapasztalatok alapján

néhány kérdése" c. összeállításban, ahol az erről a tárgykörről írottaknak mintegy szövegkönyvét adja. „Célszerűnek látszik — írja —, kidolgozni a 'Szakmai irányelvek' speciális követelményrendszerét a szakosodást illetően." Majd néhány oldallal hátrébb: „Magyarországon nem alakult még ki egységes koncepció a hangzóanyagok és az audiovizuális dokumentumok felhasználására nézve, például általában idegenkednek a diafilmektől, megoldatlan a 'zenei' részleg és a nyelvi lemezek használatának kérdése." Nos, tehát a probléma nem csinált, előrángatott, hanem élő, megoldatlan kérdés. Megpróbálom megoldani. Mit értünk mi ma szakrészlegen? Olyan tematikus csoportosítását a dokumentumoknak - és itt szeretném hangsúlyozni a tematikus szót —, ahol a „mindent egy helyen" elv érvényesül, és az egy témakörhöz tartozó mindenfajta dokumentum megtalálható. Tehát az azonos tárgykörről szóló könyvek, folyóiratok, hanglemezek stb. Nos, ezek szerint a könyvtárak — az A típusú közművelődési könyvtárak — legkövetkezetesebben végigvitt szakrészlegei jelenleg a zenemű- és hangtári részlegek (a helyismeretiek mellett). Ha ETO szakrendben gondolkodunk, akkor itt a 78-as szakhoz tartozó dokumentumok vannak (kivételt képeznek az irodalmi és a nyelvi lemezek, egyelőre tekintsünk is el ezektől!), a dokumentumok megjelenési formájára való tekintet nélkül. Tehát nem az információt hordozó anyag szerint csoportosítva, hanem az információ szerint. Azaz a rendezési elv nem a forma, hanem a tartalom. De ha ez így van, már pedig ez a szakrészlegesítés lényege, akkor mindjárt szétpukkad az audiovizuális részleg nevezetű léggömb egy zenei könyvtárra — hívjuk csak továbbra is zenemű- és hangtári részlegnek —, és különböző információkat hordozó vizuális és auditív dokumentumokra, amelyek majd, ha a szakrészlegesítés valóban kifejlődött hazánkban is, elfoglalják azt a helyet, tehát bekerülnek abba a szakrészlegbe, ahová tartalmuk szerint tartoznak. A nyelvi lemezek a nyelvészethez, a város-diák az útleírásokhoz, a gépekről szóló kisfilm pedig a műszaki szakrészleghez. Ez a jövő, a követendő jövő. És nekünk már most úgy kell alakítani az állományunkat, hogy ezt, ha erre különböző alkalom nyílik, pl. új könyvtárba való költözés, megvalósíthassuk. Még egyszer tehát: a zenei dokumentumok egy egységes önálló szakrészleget alkotnak - a hangzó és nem hangzó anyag és készülékek. A többi nem hagyományos dokumentum majd fokozatosan bekerül a szakrészlegekbe. Addig azonban, mert szegények vagyunk és erre még nincs lehetőségünk, ott foglalnak helyet, ahol koncentráltan megtalálhatók mindazok a közvetítő készülékek, amelyek a használatukhoz szükségesek. Mert mi is a jellemzője ezeknek a dokumentumoknak? Az 1970-ben kiadott ALA irányelvben (Guidelines for audiovisual material and services for public libraries. ALA, 1970.) ezt olvashatjuk: „Az audiovizuális anyagok olyan kommunikációs források, amelyeknek továbbadásához, reprodukciójához vagy megnagyításához segédanyagok szükségesek abból a célból, hogy hatékonyan használhatók, érthetők legyenek." Ugyanitt olvashatjuk a következőket is: „Az audiovizuális felszereléseket és szolgáltatásokat ugyanolyan súllyal, ugyanolyan figyelemráfordítással, ugyanolyan megszokottsággal és ugyanolyan támogatással kell kezelni mind a könyvtárvezetés, mind pedig a könyvtári személyzet részéről, mint a nyomtatott anyagokat. Ezeknek az újabb kommunikációs eszközöknek a bevezetése a 50