Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1977 (Budapest, 1978)

A IX. Vándorgyűlésen, Budapesten elhangzott előadások - Dr. Skaliczky Józsefné: Irányelvek és zenei könyvtári normatívák a külföldi és hazai tapasztalatok alapján

közművelődési könyvtárakba nem a szolgáltatások széttördelését, vagy specializálását célozza csupán, hanem ezeícef az újabb eszközöket a teljes könyvtári program szerves részévé kívánja tenni." így jutottunk tehát vissza a második kérdéskör elején tárgyalt gondolathoz, a zenei részleg helyéhez az audiovizuális dokumentumok között. Ezt én a már tárgyalt és közösen végiggondolt gondolatok alapján úgy zárnám le, hogy a zenemű- és hangtári részlegnek nam a többi audiovizuális dokumentum között kell elfoglalni a helyét, hanem az audiovizuális dokumentumoknak kell bekerülniök a könyvtár és a szakrészlegek rendszerébe. Hiszen az mind a hazai mind a külföldi gyakorlat és szakirodalom alapján világossá vált, hogy a könyvtárak ma már nem könyveket, aztán hanglemezeket, vagy diákat tárolnak, gyűjtenek, hanem információkat, amelyek történetesen könyvekben, diákon vagy hanglemezeken találhatók. És ezeknek az újfajta dokumentumoknak a fontosságát nem akkor látjuk, ha a könyvekkel, a hagyományos dokumentumokkal, hanem ha a tényleges igényekkel hasonlítjuk össze. 3. És most nézzük az irányelveket. Az irányelveket a részlegek tervezéséhez, használatához. Mielőtt elmondanám a kívánatos irányszámokat és elveket, szeretném, ha kitekintenénk a nagyvilágba, hogy ott melyek az elfogadott normák, megnéznénk a hazai gyakorlatot, és a kettő összességéből, a kívánalmak és a lehetőségek összevetéséből alkotnánk meg a mi szabványainkat. (Zárójelben szeretném megemlíteni, hogy az előadás címében a „normatívák" kifejezése is szerepel. Kérem, ezt felejtsék el, túlságosan is nagyképű, de ami ennél veszélyesebb, valamiféle befejezettséget sugall. Márpedig szeretném, ha mindannyian Henry Ford szavait tartanánk a szemünk előtt, aki azt mondta: ,,Ha a szabványokra úgy tekintünk, mint a legjobbra, amit ismerünk, de amit holnap tovább kell feljeszteni, akkor jutunk valamire.") Az IFLA normatívái adják meg számunkra az eligazodást a külföldi közművelődési könyvtárak zenemű- és hangtári részlegei között. Ezeket a normatívákat 1972-ben hagyták jóvá. Az audiovizuális eszközökről az UNESCO kiáltványában a következőket olvashatjuk: „A tudomány új formákat teremtett a gondolatok rögzítésére, s ezek a jövőben egyre nagyobb részét teszik ki a közművelődési könyvtár állományának. Lesz közöttük kis helyen tárolható és szállítható, kicsinyített formájú nyomtatott anyag, lesznek filmek, dialemezek, hanglemezek, hang- és képszalagok mind a felnőttek, mind a gyermekek számára. Egyedi használatukhoz és kulturális rendezvényeken való bemutatásukhoz megfelelő berendezések szükségesek." A kiáltvány a hanglemezekről és a hangszalagokról a kövekezőt írja: „A minimális gyűjtemény, amely elfogadhatóan kielégítő szolgáltatásokat tud nyújtani 20 000 lakosig, nem tartalmazhat 2000 hanglemeznél (vagy hangszalagnál) kevesebbet, s a zenén kívül a szöveges, oktatási és nyelvoktatási anyagra is kiterjed mind a felnőttek, mind pedig a gyerekek számára. Egy ilyen gyűjtemény fenntartásához évente legalább 300 hanglemezt kell beszerezni, sőt többet, ha az anyagot kölcsönzni is lehet. Az erősen elhasznált ós az elavult felvételek selejtezése fontos szerepet játszik e gyűjtemény karbantartásában." A részlegekben dolgozó személyzet számáról a következőket írja: ez függ a helység lélekszámától, a használók mérvétől és a szolgálatok körétől. Az előbbiekben már említett ALA dokumentumban (Irányelvek a közművelődési könyvtárak részére audiovizuális anyagokhoz és szolgáltatásokhoz) a hangzó anyagokról a következőket olvashatjuk: „A hangfelvételállomány 50 lakosonként 51