Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1977 (Budapest, 1978)
A IX. Vándorgyűlésen, Budapesten elhangzott előadások - Dr. Remete László: Szabó Ervin a társadalomtudós és a könyvtáros
gyakran és néha tartósan betegeskedő, gyenge fizikumú Szabó Ervin a menekülés egyik válfaját kereste és találta meg a könyvek csendes birodalmában. Annyi bizonyos, hogy a kora könyvtári szakirodalmában egyedülállóan járatos, szellemi tevékenységében roppant teherbírású, öt nyelvet kitűnően ismerő, rendkívül szorgalmas szakember, ha akarja, teremthetett volna könyvtárosi őrhelyén a világ forgatagától távol eső zavartalan feltételeket - amint ezt sok más, nála szerényebb képességű pályatárs tette. Csakhogy nem így történt. Mint könyvtáros is mindvégig a tusakodás emberének bizonyult. Széles dokumentációra épült tanulmányaival valamint hírlapi cikkeivel, amelyekben könyörtelenül feltárta kora hazai könyvtári viszonyainak szégyenletes elmaradottságát, csakhamar magára zúdította a konzervatív és klerikális körök haragját. Egyes állásfoglalásai, így például a népkönyvtárak könyveinek megválogatásáról az 1907-es pécsi Szabadtanítási Kongresszuson tartott referátuma, vagy 1910-ben írt híres „Emlékirata" valóságos vihart kavartak. Ez érthető, hiszen cáfolhatatlan érvekkel bizonyította, hogy a kormány által a századforduló táján óriási reklámmal és jelentős költséggel életre hívott, ám csakhamar sorvadásnak indult nagy országos „népkönyvtári" hálózat alig leplezetten a reakciós politikát szolgálja. Kertelés nélkül kimondta, hogy a százával létesített ún. „népkönyvtárak" anyagának megválasztásánál a népet helytelenül szellemileg kiskorúnak, könnyen befolyásolhatónak tekintették. Ugyancsak szakadatlanul megújuló, súlyos támadások célpontja lett az a makacs következetességgel érvényesített törekvése, amellyel az 1904-ben vezetésére bízott Fővárosi Könyvtár tudományos központját európai színvonalú, marxista anyaggal is gazdagon ellátott szociológiai gyűjteménnyé fejlesztette. Ezért pályaválasztásának motívumait kutatva, azokkal ellentétben, akik szerint a könyvtár menedékhely volt számára, a tevékenységét csaknem két évtizeden át közelről ismerő kortársával, barátjával, Jászi Oszkárral kell inkább egyetértenünk, aki 1928-as emlékezésében megállapította: Szabó Ervin számára nem kenyérkeresetet, hanem a könyvek szeretetén túlmenően politikai küldetést jelentett a könyvtárosság, mert úgymond, „óriási jelentőséget tulajdonított egy jó és modern könyvtárorganizációnak a proletariátus felemelkedése szempontjából", s a könyvtár könyvsorait szinte „szellemi-erkölcsi bataillonoknak tekintette az osztályuralom erődítményeivel szemben". Ez az értelmezés egyszersmind feloldja a látszólagos ellentmondást a között, hogy Szabó Ervin egyszerre volt odaadó, pedáns könyvtári szakember és szocialista forradalmár. Tény az, hogy amint ezt szaktanulmányainak sokaságából szinte első pillantásra megállapíthatjuk, már 23—24 éves korában fölényes biztonsággal tájékozódott az egyetemes könyvtártani szakirodalomban, amelynek klasszikussá vált részéből lépten-nyomon idézett. Emellett éberen figyelte a külföld egykorú könyvtártudományi-könyvtártechnikai eredményeit, nyomban önálló véleményt alkotott róluk, és cikkeiben propagálta a hasznosítható elemeket, nemcsak a hazai szakkörök előtt, hanem gyakran a napisajtóban is. Természetesen a rábízott intézményekben, így az 1900-tól 1904 elejéig vezetése alatt álló kereskedelmi és iparkamarai könyvtárban, majd 1904-től haláláig az általa megszervezett és igazgatása alá került Fővárosi Könyvtárban értékesítette mindazt, amit a legkorszerűbb külföldi könyvtárpolitikai és technikai vívmányokból értékesíteni lehetett. Mohó kíváncsisággal s bevallottan izgalommal tudott belemerülni a kívülálló szemében felettébb unalmas bibliológiai szakmunkákba, ő maga pontos, hihetetlenül munkaigényes kisebb és nagyobb szabású szakbibliográfiákat szerkesztett, továbbá a fejlettebb államok könyvtárstatisztikáival felvértezetten hadakozott a 43
