Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1974 (Budapest, 1975)
A VI. Vándorgyűlésen, Pécsett elhangzott előadásokból - Futala Tibor: A könyvtáros pálya és a könyvtáros személyiségének jövője
• -^. ..:-:..' .- - - .,,,„, -. x ...:-\ I-'.: L ', "iT ••• .--•-••••• •--,,•,. r. V i l . ll ..**fii l ..«.i.' ) ..aiii.ii B : IM .i.i»'ii<» HIÉ|i»iÍáÉÍ Könyvtárosnak lenni, ha kor- és tényszerűen nézzük a dolgot, egyáltalán nem homogén foglalkozás. Nem az a tudásban és az elsajátított készségekben, nem az a végzett munkában, sőt még azokban tó emberi adottságokban sem az, amelyekre a tanulás és a gyakorlat folytán a változatos; részben könyvtárosi, részben az ellátandó szakterületek, illetve funkciók szerinti tudás ráépül. Ennek megfelelően a könyvtárosság — ellentétben az egymagában álló könyvtáros hős eszményével - igazában mindig kollektívában gyakorlandó élethivatás, még akkor is, ha történetesen valaki maga látja el egy-egy gyermekkönyvtár, egy-egy falusi könyvtár, egy-egy szakkönyvtár egész szolgálatát. Minden könyvtáros mögött az ismert és az ismeretlen kollégák légiója áll és dolgozik. így hát a könyvtárosságról nem lehet — és nem is szabad — egyetlen közös pályaképet készíteni, sőt tulajdonképpen még több párhuzamos pályaképet sem. Mindig az az ideális könyvtáros, akinek tudása, hajlama, vérmérséklete az éppen adott munkakörre maradéktalanul, szerényebben fogalmazva: viszonylag maradéktalanul megfelel. Csupán azért futtattam ki ilyen végletesen az egyedi, a soha meg nem ismétlődő könyvtáros alakját, hogy közte és az egalizált könyvtáros között valamiféle egyensúlyt teremtsek, ha úgy tetszik szakmánk, élethivatásunk jövője érdekében. A prognózis, amit szakmánk jövője — közeljövője — számára a sok múltban-kalandozás után adni tudok, többelemű. Ezért szükségképpen tézisszerűen kell róla szólnom. Első tézisem: Ma sincs, és sohasem volt, a jövőben még kevésbé lehet kívánatos valamiféle uniformizált, valamiféle aggregált könyvtáros személyiség. Azt még Révai Józseffel egyetértve mondom, hogy maga a könyvtári térhódítás nem valami látványos munka. Ám azt már nem hiszem, hogy ezt az önmagában nem látványos térhódítást végig lehet csinálni nem látványos egyéniségekkel, illetve a látványos egyéniségek kizárásával. (Természetesen a látványosat — akárcsak Pais Dezső a katasztrofálisát - nem a köznapi, érték nélküli vagy negatív értelmű jelentésében mondom.) Ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy még az azonos nagyságrendű, azonos funkciójú könyvtárak sem hasonlíthatnak úgy egymáshoz, mint a Baross-korban épült állomásépületek. S ezt csak akkor érhetjük el, ha sokféle személyiséget és egyéniséget látunk szívesen magunk között. Második tézisem: A holnap könyvtárostársadalmának abban kell leginkább különböznie a tegnapitól, hogy nem kényszerűségből, nem a könyvtáros képzettségűek hiánya miatt, hanem tudatos személyzeti politika eredményeként fog sokféle alapképzettségű emberekből állni. Ezt számos körülmény követeli meg, hadd emeljem ki közülük az alábbiakat: — az „országos dokumentum vagyon" jelentős része a dokumentumok tartalma szerint, azaz a tudományos és szakkönyvtárakban „sűrűsödik" össze, illetve ezeken a „sűrűsödési pontokon" kerül használatba; •'••"'—" az „országos dokumentum vágyon" a lehető legváltozatosabb nyelveken „szól"; — a hazánkban működő könyvtárak legalább fele részében szervesen ötvöződik, integráltan jelentkezik a nevelő és a tájékoztató funkció; — az ^országos dokumentum vagyon" használhatóságának folyamatos biztosítása egyre bonyolultabb nyilvántartó, feltáró és szétsugárzó technikák elsajátítására késztet; — mind nagyobb szükség vari arra, hogy a könyvtárak és a társadalom között folyamatossá váljanak a kapcsolatok, illetve hogy á könyvtárak ennek előfeltételeként megbízhatóan ismerjék az ellátandó társadalmat•; ' * 23 fMűé^íüá^it- "i*i
