Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1974 (Budapest, 1975)

A VI. Vándorgyűlésen, Pécsett elhangzott előadásokból - Futala Tibor: A könyvtáros pálya és a könyvtáros személyiségének jövője

'- ' - " — - -• - ••••- " - -• --'• •• •-— •• - • . •-..• ... — , *..- . . ,.»-.. A KÖNYVTÁROS PÁLYA ÉS A KÖNYVTÁROS SZEMÉLYISÉGÉNEK JÖVŐJE Futaía Tibor Hadd kezdjem azzal a szándékosan sarkított megállapítással, hogy furcsa szakma a miénk. A gyakorlatban — szerencsére — nem, de ha maga felől kezd el gondolkodni, némileg bizonytalan a közérzete, mivel a társadalom egésze előtt még mindig nem kis részben fedi homály azon intézmények fontosságát, súlyát, amelyekben dolgoznunk adatott, illetve amelyeket napról napra és évről évre működtetünk. így — véljük nem egészen jogtalanul - a könyvtáros foglalkozás társadalmi megítélése, társadalmi rangja is alatta marad annak a szintnek, mint amely ténylegesen megilletné. Tehát hiába lettünk e foglalkozást, élethivatást űzők igencsak többen az elmúlt huszonöt év alatt, hiába vagyunk ma már Magyarországon is minden városban és majdnem minden településen, szinte minden intézményben és szervezetben jelen, és hiába növekedett meg az elmúlt negyedszázad folyamán igazán látványos méretekben az olvasók és a könyvtárhasználók száma, társadalmi presztízsük nem ívelt eléggé felfelé. Az még csak hagyján — szoktam vívódni rosszabb perceimben önmagammal is —, hogy amikor könyvtárosnak készülve, 1949-ben beiratkoztam a budapesti tudományegyetem magyar-történelem szakára, anyám a „mit fog majd csinálni, csak nem a könyvekről törölgetni a port? "-típusú csodálkozások hallatán csakhamar letagadta a fia után érdeklődők előtt, hogy könyvtáros akarok lenni, hisz akkor még alig indult el könyvtárügyünk kiterebélyesedése. De az már sokkal kevésbé hízelgő a számunkra, hogy egy kereken húsz évvel későbbi szociológiai felmérésnek is azt kellett megállapítania, hogy a könyvtáros foglalkozás társadalmi presztízse meglehetősen alacsony, 11-ik a megkérdezett 12 foglalkozás között. Ennek ellenére — objektivitásra törő, a pozitív jelenségeket is mérlegre tevő elemzés után — a szükséges presztízs és megbecsülés megjöttét illetően osztoznom kell néhai Kovács Máté mindig hangoztatott, tulajdonképpen Petőfi Apostolára visszamenő optimizmusában. Egyszerűen - mondom így, bár ez igen bonyolult folyamat - arról van szó, hogy a társadalmat kitevő egyének és intézmények könyvtári ellátás iránti szükségletei holnap és holnapután tömegesen manifesztálódjanak olyan szintű igényekként, amelyek sikerrel végződő próbákra teszik mind a könyvtári gyűjteményeket, mind pedig bennünket, akik e gyűjteményeknek nemcsak alakítására, hanem „megszólaltatására" vagy legalábbis „megszólaltatásának előkészítésére, szervezésére" is hivatottak vagyunk. Hogy ez nem megy máról holnapra, sőt az egyik évtizedről a másik évtizedre se, teljesen nyilvánvaló. Az okok között részben arra a speciális hazai körülményre kell hivatkoznom, hogy a magyar társadalom kulturáltsága, ezen belül könyv- és könyvtárkultúrája egészében véve elmaradott volt, és hogy e téren jó néhány évtizedet kellett behoznunk húsz-huszonöt év alatt, részben pedig azokra a munkamegosztási harcokra is, amelyek a tudományos-műszaki forradalom és a nagy hatású tömegközlési eszközök berobbanásával 20