Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1974 (Budapest, 1975)

A VI. Vándorgyűlésen, Pécsett elhangzott előadásokból - Futala Tibor: A könyvtáros pálya és a könyvtáros személyiségének jövője

PÜSPP» .^ijppll wwi^aiiiwwaiiwiíiiitíinViWjií^^ ,<!»« i!»iit»t..<iv:iiwiiiii««>irtiii'iii*ÉiliÍL')i<i<< »mi..g»mi'É''iiimmímlUHfaliimtiii egy időben szinte megkérdőjelezték a Gutenberg-galaxis, ezen belül a könyvtárak távlati létjogosultságát és életképességét. Megítélésem szerint a könyvtár életképességét kétségbe vonó éles konfrontációk évei nagyrészt elmúltak. Számos jele van annak, hogy a tanulással, a művelődéssel, a termeléssel és a kutatással kapcsolatos újfajta, lassan kijegecesedö munkamegosztásokban a könyvtár, nem kis részben éppen az e harcok révén és közben megújult könyvtár, jelentős, mással nem pótolható helyet vívott ki magának. Eddig a társadalom felől próbáltam nézni szakmánk ügyét, helyzetét. Ezután arról szeretnék beszélni, hogy mi, könyvtárosok, miképpen láttattuk és láttatjuk magunkat a társadalommal, illetve nem követtünk-e el magunk is hibákat a társadalom „könyvtár- és könyvtárosszemléletének" alakításában? Induljunk ki abból, hogy elemi, alapjában etikai jellegű, de nyilvánvalóan presztízsszempontokkal is színezett igény, hogy mindenki foglalkozására, szakmájára nézve is meghatározhassa önmagát a társadalmi munkamegosztás koordináta-rendszerében. Ez pedig nem lehetséges —hadd mondjam így, jobb fogalom híján — „foglalkozásideológia" nélkül. Ezt a „foglalkozásideológiát" mindig az egyes szakmák művelőinek kell — természetesen a „valóság talaján állva" és vele folyamatosan korrespondeálva — kidolgozniuk, és előbb a szakmán belül, majd pedig a szakmán kívül, tehát a társadalommal is elfogadtatniuk. Azt hiszem, hogy nekünk, könyvtárosoknak még nincs megállapodott, reális, általunk és a társadalom által egyaránt közkeletűen elfogadott „foglalkozásideológiánk", azaz olyan kiérlelt szemléletrendszerünk saját foglalkozásunkról, annak társadalmi szerepéről és értékéről, amelynek segítségével a szakma valamennyi művelője megszerezheti a társadalmi és szakmai meghatározottság biztonságát. Ennek okai nem utolsósorban éppen abban a gyors intézményi és személyzeti fejlődésben keresendők, amelyet az előbb egy sor „hiábá"-val fejeztem ki negatív módon. Az elmúlt negyedszázadban egyrészt sokan közülünk más, társadalmi rangjukat már kivívott szakmákat űzőkből, másrészt sokan még fel sem készülten, nem iskolázottan lettünk könyvtárosok, ráadásul az esetek nagyobb részében olyan könyvtárakban, amelyek rendezettségüket, funkciójukat tekintve a raktárát és a ruhatárat juttatták az eszünkbe, hol azért, mert ezt keveslettük, hol meg azért, mert legalább ennyire akartuk rendbe tenni az összevisszaságban felhalmozódott könyvkupacokat. A magyar nyelv szóalkotó szokásai még fel is erősíthették bennünk az efféle gondolatokat. Ezt a szituációt —. esetünkben a könyvtár és a könyvtárosság társadalmi funkcióját illetően — szinte annyiféleképpen lehetett — divatos szóval élve — lereagálni, ahányféle könyvtárban, ahányféle múlttal, előélettel és felkészültséggel álltunk munkába. Nagyrészt szükségszerű igazságtalanságnak érzem a kezdeti éveknek azt a hivatalos álláspontját, amely — persze bizonyos megszorításokkal - a különféle könyvtárak és könyvtárosok megítélésének egalizálását szuggerálta, függetlenül attól, hogy nagy múltú, kialakult funkciójú, értékes gyűjteményű budapesti vagy nagyvárosi könyvtárakról, illetve a bennük dolgozó könyvtárosokról, vagy éppen - hogy egy azóta szinte néptelenné vált Baranyai kisközséget említsek példa gyanánt — a gyűrűfűi könyvtárról, illetve könyvtárosról volt szó. Nem kevesebbért folyt akkor ugyanis a harc, mint hogy az ország valamennyi lakosa számára biztosítsuk a könyvtári ellátás gyakorlati lehetőségét, hogy kulturális téren is felszámoljuk a társadalmi, a város és a falu közötti különbségeket. Ennek a beállítottságnak a pályaképi vetülete az egalizált könyvtáros volt. Valamiféle olyan egymagában álló ember, aki kiváló örökölt és szerzett tulajdonságainál, elkötelezettségénél, szerénységénél és nagy — univerzálisként pertraktált — tudásánál fogva egye21