Az egyetemi felvételi rendszer változásai a 20. században. Az MFLSZ 2010. évi vándorgyűlése - A Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség kiadványai 4. (Budapest, 2010)
Ujváry Gábor: A felsőoktatási felvétel szabályozásai a két világháború közötti Magyarországon
tegek számára szinte elérhetetleneknek bizonyultak az egyetemi vagy főiskolai tanulmányok. Ehhez társult - különösen az első világháború idején- a nők gyors térnyerése. Az ország felbomlása következtében már teljesen más gondokkal kellett megküzdeni. Az addig sem jelentős számú nemzetiségi diákok szinte teljesen eltűntek a magyar felsőoktatásból. Ezzel szemben a frontról hazatérő hallgatók mellett a megmaradt felsőoktatási intézményeken túl a két „menekült egyetem” (Kolozsvár és Pozsony) csaknem teljes tanári kara és hallgatósága is a harmadára zsugorodott országba szorult. Ezáltal pedig jóval magasabb lett a diákok létszáma, mint bármikor korábban „Nagy- Magyarországon”. Természetes, hogy mindez rendkívül komoly társadalmi feszültségekhez vezetett, hiszen Magyarországnak messze nem volt szüksége annyi értelmiségire, ahányan ekkoriban a felsőoktatási intézményekbe tódultak. (Ezt tetézte még a döntően állami alkalmazott, jórészt értelmiségi menekültek - családtagokkal együtt - mintegy 400 000-es tömege.) A problémát valamilyen módon kezelni kellett. Erre vállalkozott 1920- ban Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki az egyik legegyszerűbb és akkoriban legnépszerűbb megoldást választotta: a zsidók egyetemi létszámának korlátozását (amely egyébként minden más csoport korlátozását is jelentette, de elsősorban kétségkívül ellenük irányult). A numerus clausus (1920: XXV. t.c., illetve 123.033/1920. VKM számú rendelet) keletkezésének körülményeinél azonban mindenképpen figyelembe kell vennünk az akkori - korábban már jelzett - közhangulatot. Az antiszemitizmus általánossá válását, az elsősorban a hallgatóság részéről megnyilvánuló - igencsak erős - politikai nyomást, illetve azt a tényt, hogy az ország lakosságának kb. hat százalékát kitevő izraeliták köréből érkező hallgatók az 1910-es évek elejére már a magyar felsőoktatási össz- létszám egyharmadát tették ki. (Ez az arány még magasabb lenne, ha a hittudományi tanulmányokat folytatókat - közöttük pedig nyilván nem vagy csak nagyon kis számban voltak zsidók - nem számítanám ide). Ezért a politikai döntéshozók részéről a legkisebb ellenállás nyilván az izraelita hallgatók számának korlátozása volt. Mindez persze durván sértette a korábbi tanszabadságot és liberális alapelveket, illetve az állampolgári jogegyenlőséget is. Ugyanakkor az emberek többségének igazságérzetét- hiszen általában „a zsidóságot” tartották felelősnek a Tanácsköztársaságért és a vörös terrorért - viszont kielégítette az intézkedés. Ahogy a kiváló történész, a katolizált zsidó Angyal Dávid írta, a „kereszténységhez való visszatérést” üdvözölve, annak kísérőjelenségeit viszont élesen elítélve: „[...] letört a Tanácsköztársaság és kezdődött a visszatérés a keresztény magyarság hagyományaihoz. Az átmenet nem volt könnyű. Megkezdődött az egyetemen a zsidóüldözés. A proletárdiktatúrát Ma12
