Magyarországi világi felsőoktatási intézmények az 1956-os forradalomban és szabadságharcban - A Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség kiadványai 3. (Budapest, 2007)
Intézmények - B./ Vidéki felsőoktatási intézmények
Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia A megtorlás A tömeges megtorlás és megfélemlítés eszközei: a sortüzek lassan elhallgattak. Helyüket a terror egyéb módszerei: fegyelmi eljárások, elbocsátások, rendőrségi zaklatások foglalták el. Kegyetlenül elbántak a túlélők közül mindenkivel, akiről csak feltételezték, hogy valamiféle szervezője volt a tüntetésnek, vagy valamilyen módon kinyilvánította a rendszerrel szembeni elégedetlenségét, különösen, ha diák vagy értelmiségi volt. A kórházakban a sortűz könnyebb sérültjeinek helyére a megtorlás áldozatai kerültek Volt, aki még a nevét sem tudta megmondani, csak annyit tudtak róla, hogy gazdász, akit két egyenruhás vonszolt be a kórterembe. Bestiálisán összeverték, mindene vérzett, moccanni sem tudott. 1957 februárjában több jel mutatott arra, hogy a diktatúra elérkezettnek látta az időt a leszámolásra, az értelmiség azon rétegével, akik távol tartották magukat az újjászervezett párttól és segédszervezeteitől. Ha ellenük még a fegyelmi vizsgálat sem talált valamiféle vétséget, a hatalom nem riadt vissza a legdurvább eszközöktől sem, a koncepciós per alkalmazásától. Az alaphangot a Kisalföld 1957.február 6-i számában megjelent „A mosonmagyaróvári kommunisták rendezik soraikat. Megválasztották az MSZMP városi bizottságát” című cikk adta meg, mely szerint a vérengzésért a „tömegek mögött megbúvó ellenforradalmárok” a felelősek: „Az értelmiség bebizonyította, hova jut az ország, ha csak néhány napra is az ő kezükbe kerül a vezető szerep”. Közülük is „dr. Varga Ernő, az akadémia igazgatója volt az, aki a leghangosabban szervezte a tüntetést”. Varga Ernő tanúk tucatjával védekezett a rágalom ellen - legalábbis azt hihette, amikor február 14-én reggel 9-kor a győri rendőrségre vitték és ott letartóztatták. Dohy János is úgy érezte, gyanún felül áll, és nyugodtan végezte munkáját. Az MTA tudományos minősítő bizottsága 1957. február 28- án ítélte oda a kandidátusi címet, addigi munkásságának elismeréséül. Könnyen átléphették volna a határt mindketten, ha valamit is megsejtenek a leselkedő ármányról, a koncepciós perről, melynek forgatókönyvét a véresszájú ügyész már akkoriban konstruálta. Ebből május 11-én a Kisalföld hangulatkeltő cikkben adott rágalmaktól hemzsegő ízelítőt. Május 23-án megkezdődött a koncepciós per, amelynek 14 vádlottja volt. A negyedrendű vádlott, dr. Varga Ernő ellen a vád: népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének bűntette. Varga Ernő és a vád tanúinak kihallgatásán elhangzottakból az újságíró annyit közölt, amennyit jónak látott, inkább kommentárt fűzött az elhangzottakhoz. Dohy János igazgatóhelyettest tanúnak idézték be május 28-ra. Előző napon még vizsgáztatott és nyugodtan indult a kihallgatásra, nem is sejtve, hogy cinikusan tőrbe csalják. A tárgyaláson Varga Ernő igazgató már rabruhában jelent meg, az ügyvédek szerint az akasztófa árnyékában állt. Dohy János igyekezett menteni Varga Ernőt és ez lett a veszte. Ott, a tárgyaláson letartóztatták és koncepciós pert indítottak ellene. A koholt vád egyik pontja szerint „véres kezével lázított”, hiszen keze, ruhája csupa vér volt, ezt a megfélemlített tanúk közül többen is látták. Dohy János terhére rótta a bíróság azt is, hogy követelte a sortűz körülményeinek a kivizsgálását. Az egyik tanú, K. Papp József, a marxista tanszék vezetője megtehette, hogy részletesebben elmondja órákkal a vérengzés utáni utcai találkozásukat, továbbá azt is, hogy a forradalom alatt Dohy János burgonyával látta el K. Papp védőőrizetben lévő, éhező családját. Ám hiába jellemezte Dohy Jánost „idealista felfogású”, de becsületes embernek, jó tanárnak K. Papp, és utána még 13 mentő tanú, akik 291
