Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Szemes Péter: Tájak, lány- és asszonyhangon (Pécsi Gabriella indulásáról)
350 Szemes Péter Harangok tombolnak. Januárok, Eperfa). Ez a mélységes mély és ágbogas, ugyanakkor törvényt és mértéket adó ősi-ség elsőként a gyermekkor élményeihez kötődő versekben jelenik meg. Kiváló elemzésében - mely az írószövetségben a költő estje előtt is elhangzott (1973. november 14-én), s aztán a Jelenkorban látott napvilágot9 - Pomogáts Béla hívja fel a figyelmet például A kutyára, ahol a pék álombéli mérges, valójában öreg és fogatlan ebe lesz a kislány gyűlölve szerető gondoskodásának alanya, a hiábavaló félelem testesítője. Ám míg a vélt agresszió a hazavezetés és fához kötés egyszerűségével leküzdhető, nincs megoldás a valós, a világ egészét fenyegető hidegháborús agresszióra, az atombombák rémítésére (Sötét bánat ellen való orvosság, Atom-iszonyat). Ez az aggodalom szüli a kötet zárlatában az egész, szenvedő emberiséghez, a sebzett Achilleshez lehajtó testvéri gesztust10 (Mi van, Achilles?!). A következő nő-szerep a mitikus terrénumán bontakozik. A lány-ság köznapisága a tündér-ség csodáival vegyül ezekben a versekben, melyek kulcsdarabja A viráglépő. Hőse egy olyan kisvárosi11 gépírólány, akinek lépte nyomán egyszer csak margaréták fakadnak, melyeket először bámul, majd egyre inkább meggyűlöl a helyi közösség. Kiveti magából, s ezáltal halálra ítéli a csodatevőt, hogy végül jól megéljen emlékének ápolásából. A korában meg nem értett és kellően nem megbecsült művész tipikus sorsa12, a pályakezdő alkotó szomorú jövőképe, hiszen az Önmaga megnevetésében már egyértelműen magát azonosítja a viráglépő lánnyal. Eljut a „sors felismerésétől a sors vállalásáig” - ahogy Bertók László megállapítja13. Ám addig még hosszú az út. Hol gordonkahangon szól (Fuvolák, gordonkák, sípok), hol violaanya és tüztorkú édesapa lányaként „mályvás réteken” illeg (Pávalány), „halálig hófehér harisnyában” sárban sétál (Harisnyában világol), máskor Természet-tündér: harmat (Neoromantika) vagy gyé- mántcseppű zápor (Tavaszi eső éneke - ez volt egyébként első folyóirat-közlése). Egyszer „varázsszót kántáló” nővér (Féltős), máskor az idősebbre irigyen néző húg, az örök kisebb lány (Születésnapomra). A szerelem emeli ki ebből a világból, a Másikkal vállalt közösség teszi asszonnyá. A Táj, asszonyhangon ciklus verseiben még csók és tűz „bomlik szerte” (Gyönyörű, törvényes szerelem), „kettős tűzrobba- nás” hévül (Mese), kettőjük „egy-árnyát” tükrözi a nedves aszfalt (Esőben), s az egység címét kölcsönző opusban boldogan köszön meg mindent a ringató-nevelő tájnak (Táj, asszonyhangon). Rigóröppentéshez tartva tenyerét (Eperfa), még önbizalommal telve14 készül a nagy és szép asszonyi feladatra, amint a Több mint kétezer éve... zárlatában mondja: „Sejtjeim feszülten, türelmetlen, évezredekkel ezelőtt tanult tudással megrakottan várakoznak föloldozó továbbadásra. Elek, rám vár az egyik feladat, 9 Pomogáts Béla: Pécsi Gabriella versei. In: Jelenkor 1974/5. 452-453.p. 10 írásában Futaky Hajna is kiemeli a nővéri nő Pécsi Gabriellánál megjelenő új, igaz, korszerű szerepét (az Achilles-vers mellett, bár más értelemben, pl. a Pávalányban, vagy az Apróhirdetésben). — Uo. 1149.p. 11 A kisváros meghatározó, visszatérő helyszín verseiben, ld. Kisvárosi bűvészművész, Kisváros, etc. 12 Hasonló jut osztályrészül a kötet felütésében a Cinegelábú Füzetevőnek is (In memóriám...). 13 Bertók László: Ki népei vagytok? - Pécsi Gabriella verseiről. In: Zalai Tükör 1973/1. 122.p. 14 „(Fiatal asszony vagyok és mindenfélét tudok ám a világról és szerelemről) és bizony mondom, nem félek senkitől, ugyan ki merészelne letaposni egy harangvirágot?!” - írja a Hencegőben.
