Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 21. Emlékkötet Mindszenty József tiszteletére. Muzeológiai tanulmányok Zala megyéről (Zalaegerszeg, 2013)
Muzeológiai tanulmányok - Bekő Tamás: Zalatárnokiak a Donnál, 1942–1943
Zalatárnokiak a Donnál, 1942—1943 175 zalatárnoki templom előterében. A második világháború tárnoki áldozatainak arcképcsarnoka 41 hősi halált halt fiatalember - köztük 18 doni hős - katona fotóját tartalmazza, továbbá azoknak a neveit és beosztását, akikről nem sikerült fényképet előkeriteni. Központi dekorációja, csonka Magyarország az elvett területek határaival, a turulmadár karddal és koronás kis címerrel, valamint a nemzeti szalaggal övezett fő cím: „A II. világháborúban elesett hős fiaink emlékére.” Alatta Somogyváry Gyuia méltató szavai. 2006-ban Varga Imre zalatárnoki származású, nyugalmazott csesztregi plébános és tiszteletbeli kanonok szervezett zarándokutat a Don kanyarhoz, amelyen jómagam is részt vettem. Az atya nem először készült erre a nevezetes helyre, lelkipásztori hivatásának egyik bölcsőjéhez. „Arra a földre, melyet kettészel egy kéken hömpölygő »csendes« folyó, ahol nincsenek turisztikai látványosságok, s zarándokhelyként sincs az elsők közt”6' - de van végeláthatatlan síkság, több tízezer magyar honvéd jeltelen nyughelyével együtt. A doni zarándokút életre szóló élményt jelentett valamennyi résztvevő számára. Látni a nevezetes folyót, járni a magyar vér áztatta Gremjacsje, Boldirevka, Korotojak földjén, koszorúzni és tisztelegni a magyar 2. hadsereg pusztulásának helyszínén, csak keveseknek adatik meg. Az akkor nyolcvanhat éves Imre atya pedig - aki fiatalokat megszégyenítő frissességgel járta be újra a régi csaták helyszíneit - nagy dolgot vitt véghez. Még egyszer visszatérhetett a Donhoz és a rudkinoi központi katonatemetőben - a voronyezsi pravoszláv pópákkal teljes egyetértésben - ökomeni- kus istentiszteletet tarthatott a keleti hadszíntéren elesett magyar és orosz katonák lelki üdvéért (28. kép). A Donnál eltöltött egy nap alatt (a többi kilenc az utazással telt), rengeteg maradandó emlékkel gazdagodtunk. Egy nagyon kedves és szívet melengető élmény az oszkinoi határban ért bennünket, amelyre így emlékezett vissza az egyik résztvevő: „ Buszunk Oszkino falucska határába ért, ahol kiszálltunk, s hosszan gyalogoltunk a síkság közepére, amely valaha harctér volt, de most fejfa őrzi a földben nyugvó magyar katonák álmát. Menetünket kíváncsi szempárok kísérték. Csendes vonulásunk láttán a faluszéli utcákból kijöttek az asszonyok. Miután imádságunkat elvégeztük, s indultunk vissza, ők egyre közelebb jöttek. Érdeklődve és barátsággalfigyeltek, míg szóba nem elegyedtünk velük. Amikor megtudták, kik vagyunk, honnan jöttünk, elmondták, hogy minden alkalommal, amikor elmennek a magyar katonák fejfája előtt, keresztet vetnek. Imre atya elmesélte nekik, hogy amikor ’43 telén visszavonultak, az orosz asszonyok adtak nekik élelmet. Sok katona, köztük ő is nekik köszönheti, hogy életben maradt. Imre bácsi az oszkinói határban megköszönte annak a néhány asszonynak, hogy anyáik, nagyanyáik megkönyörültek rajtuk [...] Mennyire nehéz elmesélni bizonyos helyzeteket, emlékeket [...] Ezt érezhették meg az asszonyok is, mert szavak keresése helyett válaszul elszaladtak egy kancsó frissen fejt tejért, s csak azzal engedtek tovább bennünket. ”61 62 Utunk során mi is tapasztalhattuk, hogy a régi Szovjetunió milyen nagy hangsúlyt fektetett a dicsőséges Vörös Hadsereg és a szovjet katona hősi kultuszának ápolására. Emlékművé avanzsált, hatástalanított ágyúk és harckocsik sokasága, vörös csillagos, sarló kalapácsos, némely esetben már-már egészen ijesztő hatást nyújtó, monumentális obeliszkek hirdetik a szovjet birodalom világháborús győzelmét. Az már a politika bűne, hogy amíg hazánkban évtizedeken keresztül - igaz, hamis alapokon nyugvó kötelező barátságból, de lelkiismeretesen - ápoltuk és koszorúztuk a szovjet hősi temetőket, addig az Oroszországban elesett sok ezer magyar honvédnek nem jutott egyetlenegy szál virág sem. Szerencsére a 20. század utolsó évtizede pozitív változásokat hozott ezen a téren is, Közép- és Kelet-Európábán egyaránt. Zalatárnokon és Szentkozmadombján a doni hősök és a második világháború áldozatainak emlékét méltóképpen őrzi a hálás utókor. Igaz, a zalatárnoki kis turulmadaras alkotás valósággal eltörpül, szinte jelentéktelenné válik az Oroszországban látott hasonló témájú emlékművek mellett, de az eszme ugyanaz, mint ami a több emelet magas sztarij oszkoli emlékmű monumentális homlokzatán olvasható: „HHKTO HE 3AEblT, HHHTO HE 3AEbITO”, azaz „senki és semmi nincs elfelejtve.” 61 KONCZ 2006, 7. 62 Uo.
