Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 21. Emlékkötet Mindszenty József tiszteletére. Muzeológiai tanulmányok Zala megyéről (Zalaegerszeg, 2013)
Muzeológiai tanulmányok - Bekő Tamás: Zalatárnokiak a Donnál, 1942–1943
170 fíekö Tamás pótokról szerezhetünk tudomást: „Mi már hónapok óta itt vagyunk a Don partján a nagyszerűen berendezett állásunkban. Nagyon jó meleg »szobám« van, természetesen a földbe ásva, de kideszkázva és lepadlózva! Jó nagy tűzhelyünk van sütővel, így a hideg ellen védve vagyunk. Van egy rézkorlátos ágybetétes orosz ágyam, pokróc amennyi kell, és a kispárna is még megvan. Telefon a szobámban, rajtam kívül még egy legényem lakik velem. Különben itt már bejött a tél. Már négy-öt napja, vagyis november 6-tól 20-30 cm-es hó van és erős száraz hideg. Éjjel mínusz 20-22 °C, nappal pedig mínusz 12-16 °C körül van a hőmérséklet. Gondolom, odahaza még szép ősz van. Érdekes itt még az is, hogy délután 3 órakor már teljes sötét van, és reggel 5-kor világosodik. Az orosz különben most csendben van itt előttünk. Néha lő ágyúval, és éjjel jön egy-két rata. Mi inkább többet lövünk, de van úgy, hogy elmúlik 2-3 nap is, hogy egyáltalán nem. Étkezésem nagyon jó, főleg sok krumplit fogyasztunk. Minden reggel kávén kívül sült krumplit vajjal (meghámozva és redlibe megsütve fogyasztom), sok húskonzervet, mézet, cukrot és citromot is kapunk. Azon kívül már két ízben sütöttem finom vajas süteményt. A nap legnagyobb részét itt töltöm a bunkerban, mióta hideg van, keveset járok. ”46 „Téli ruházattal nagyon jól el vagyunk látva, így a hidegtől védve vagyunk. Van mindenkinél egy jó meleg báránybőr mellény, egy kötött gyapjú alsónadrág, két pár gyapjú kapca, pulóver, haskötő, érmelegítő, szőrme kesztyű, két pár lábbeli, hószemüveg, fülvédő, nyaksál, hósapka. Tehát ruházatunk van megfelelő. Aztán a földalatti bunkerunk is nagyon jó meleg. [...] Különben mi tüzérek hátrább vagyunk, és így nem olyan veszélyes, de azért nagyon vigyázunk! Munkám most már nincsen olyan sok, s így gondolatban még többet nálad időzöm." - írja Sípos Imre tűzmester.47 Egy háborúban a katonák érdemeit elsősorban a frontszolgálatuk idején szerzett haditetteik és helytállásuk alapján ismerik el. Vannak bátrabb, vakmerőbb férfiak, akik a csatában mindig az elsők közt verekednek és akár életük kockáztatásával is kitűnnek társaik közül, míg mások inkább meghúzódnak a háttérben. Ok azok, akik csendben tűrik a sorsukat, soha nem kezdeményeznek, csak parancsot teljesítenek. A tárnoki honvédeknek az 1942-1943-as szovjet hadjárat során szerzett vitézségeikről, az előrenyomulás és hídfőcsaták alkalmával kitűnt hőstetteikről sajnos nem maradtak fenn részletes fegyvertény-leírások, visszaemlékezések. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a tárnoki férfiak híján lettek volna a katonaerénynek, vagy kevésbé voltak bátrabbak, mint más községbeli honvédek. Ugyanúgy, mint a legtöbb magyar katona Oroszországban, ők is erejükön felül küzdöttek és minden fronton becsülettel megállták a helyüket. Az pedig, hogy a tárnokiak közül is kerültek ki merészebb egyéniségek, kétségtelen, mert az ősz folyamán három személyt, Becs Sándor szakaszvezetőt, Gombos Jenő szakaszvezetőt és Gyergyák János szakaszvezetőt is vitézségi éremmel tüntetett ki a hadvezetés. Sőt, ezeken felül, a doni áttörést követő időszakban, Tóth Imre szakaszvezető, Jóna János és a már említett Gyergyák János is további legénységi kitüntetésekben részesült. Az oroszországi hadjárat során hamar kiderült, hogy a 2. honvéd hadsereg a korszerűtlen technikai felszereltsége miatt messze alulmaradt a német, de még az ellenséges szovjet csapatok harcértékéhez képest is. Némely esetben a magyar lóvontatású fogatolt szerelvények kifejezetten előnyt jelentettek a szélsőséges orosz terepviszonyok esetében, de a motorizált alakulatokkal nem vehették fel a versenyt. Ez a fogyatékosság nem csak a magyar hadsereg felkészületlenségének köszönhető. Tisztikarunk végig bízott a német technikai fölényben, és hittek azoknak az ígéreteknek, amelyek egységeink ez irányú támogatásáról biztosították a hadvezetésünket. Ezeket az ígéreteket azonban csak részben váltották be a szövetségeseink. Mindezeken felül az is nyilvánvaló tény, hogy a magyar hadsereg, személyi állományát tekintve is, kevésnek bizonyult egy ilyen nagyszabású hadművelet végrehajtásához. A német hadosztályok három gyalogezreddel rendelkeztek, míg a mi könnyű hadosztályaink csak kettővel, de teljes hadosztálynyi feladatokat láttak el. Az elégségesnél kisebb létszámú haderő, a nagy kiterjedésű frontszakaszon még kevésbé bizonyult ütőképesnek. Nem volt megfelelő számú mélységi tartalék, a hátországból indított utánpótlás akadozott, az egységek leváltása pedig nem érkezett meg időben. A harcok során elszenvedett veszteségeket és az ebből kifolyólag kialakult védelmi réseket átcsoportosításokkal próbálták befoltozni. „Az oszlopomtól megint eltettek, most aztán nincsenek lovaim, a gyalogsághoz vagyok beosztva.” - írta ennek kapcsán egyik levelében Zsankó József, III. fogatolt vonatosztálybeli honvéd.48 A doni katasztrófát végül az a körülmény 46 Sipos Imre 1942. november 11-én kelt levele. 47 Sipos Imre 1942. november 16-án kelt levele. 48 Zsankó József 1942. október 9-én kelt tábori levelezőlapja. Ezúton mondok köszönetét Bogdán Endrének és családjának, hogy az általuk őrzött eredeti dokumentumokat a rendelkezésemre bocsátották.
