Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 20. (Zalaegerszeg, 2012)
Muzeológiai tanulmányok - Horváth Imre: Egy spanyolozott borotvatok harmadik élete
ZALAI MÚZEUM 20 2012 305 Horváth Imre Egy spanyolozott borotvátok harmadik élete Muzeológus szemmel nézve egy tárgy élettörténetét több ciklusra lehet osztani. A tárgy megalkotásától, születésétől kezdve a múzeumba történő bekerülésig minimum kettő, de előfordulhat három, vagy akár több periódus is a tárgy történetében. Első időszakasznak az tekinthető, amikor a tárgyat - amely éppúgy lehet díszes, reprezentatív, mint egyszerű használati tárgy - elkészítése után, rendeltetésszerűen arra használták, amiért létrehozták. Ebben a korszakban megbecsülték, vigyáztak rá, azt is lehet mondani, hogy fénykorát élte. Előfordult, hogy a használat során megsérült és javításra szorult, de helyreállítása után ugyanúgy nézett ki, és ugyanazt a szerepet töltötte be, mint javítása előtt. Ahogy teltek múltak az évek, a használati tárgyak kezdtek megfáradni. Elkoptak, sérültek, eltörtek, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kimentek a divatból. Előfordulhatott például dísztárgyak, vagy más, reprezentációra szánt alkotások esetében, hogy már nem nyújtották azt az esztétikai élményt, mint fénykorukban, szimbólumaik kiüresedtek, vagy egy újabb korban aktualitásukat vesztették. Egy-egy mesterség adott munkafolyamatát, amit korábban, évszázadokon át egyszerű kéziszerszámmal végeztek el, újabb szerszámmal vagy géppel váltották fel, így a régi mesterségek eszközei feleslegesnek bizonyultak. A haszontalanná vált tárgyak egyik részétől megszabadultak, megsemmisítették, elégették vagy kidobták őket. Másik részüknek - amelyeket megmentettek az enyészettől - ekkor kezdődik a második „élete”. A használatra még alkalmas, de a divatból kiment bútorokat például nem egyszer átfestették az adott korszak színvilágának megfelelően. Hiszen egy jól elkészített bútordarab minden korszakban értéket képviselt. Azokat az eszközöket, bútorokat, amelyeket sajnáltak kidobni, de már nem használtak, különböző helyeken raktározták el, ahol éppen helyet találtak neki: padláson, pincében, fészerben, pajtában vagy csűrben. Ezek a félretett tárgyak kezdtek feledésbe merülni, és a tárolás körülményei nagymértékben hozzájárultak a tárgyak állapotának gyors romlásához. Ez az átmeneti időszak minden tárgynál más időintervallumot jelentett, és más állapotot eredményezett. Volt, amin jobban, volt, amin kevésbé fogott az idő. A még meglévő, használton kívüli vagy félretett tárgyak tulajdonosa, — amennyiben hall egyáltalán a múzeumról, vagy kapcsolatba kerül egy múzeumi szakemberrel - úgy is dönthet a tárgy sorsáról, hogy eladja/ odaajándékozza egy közgyűjteménynek. A múzeumba kerülő tárgyaknak igazából ekkor kezdődik a harmadik élete. Bekerülésük után addigi funkciójuk megváltozik. Beleltározzák, vizsgálják, dokumentálják őket, és ettől fogva a tudományos munka anyagául is szolgálnak. Ha szükséges helyreállítják, restaurálják, kiállításra alkalmassá teszik és bemutatják őket. A továbbiakban egy spanyolozott borotvátok harmadik életét: történetének kutatását és a tárgy restaurálását mutatom be. A borotvátok tulajdonosa: Göcseji Múzeum néprajzi gyűjteménye, leltári száma (tovább ltsz.): N 2010.9.3. Méretei: H: 22,7 cm, SZ: 4 cm, M: 3,8 cm (1. kép) A borotvátok Marx Mária etnográfus zalaszántói gyűjtése során került a múzeumba 2010-ben, további 42 db tárgyal együtt, mint pl. nadrág, kabát, cipő, ruhanemű, pecsenyesütő villa, káforka, pálinkafokoló, fazék, lábas, tányér és bögre. A tárgyak között csak ez az egy borotvátok volt, de más spanyolozással díszített eszköz sem került vele együtt a múzeumba. A gyűjtött tárgyakat Bálint Imre 74 éves zalaszántói mezőgazdász ajándékozta a múzeumnak. Elmondása szerint a borotvatokot apjától, Bálint Jenőtől (1910-1982) örökölte. Az ő halálakor, az akkor még Várvölgyhöz tartozó Alsózsid faluban éltek. Olajütő malmuk volt, ezért apját olajos Bálintnak is hívták a környéken. Imre bácsi szerint az apja, Jenő is az apjától, Bálint Pétertől - aki 1936-ban hunyt el - vagy annak testvérétől örökölte.
