Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 20. (Zalaegerszeg, 2012)
Muzeológiai tanulmányok - Kostyál László: Kisfaludi Strobl Zsigmond síremlék-szobrászata
ZALAI MÚZEUM 20 2012 279 Kostyál László Kisfaludi Strobl Zsigmond síremlék-szobrászata Az elmúlt évtizedek funerális művészetére elsősorban a temetésnek és a síremlékeknek a társadalmi emlékezetben, illetve reprezentációban játszott szerepe kapcsán irányul olykor a figyelem.1 A felirat mellett művészi alkotásokkal is díszített sírok az elhunyt különös megbecsülésének jelei, hiszen az ilyen emlékek lényegesen drágábbak a sírkő-készítők tucattermékeinél. Egyre ritkább ugyanakkor, hogy egy-egy szobrász valamely sírszobrára az átlagosnál nagyobb műgondot fordítana, és azt az utókor is az életmű hangsúlyos darabjaként tartaná számon (nem számítva azokat az eseteket, ahol valamely ismert alkotás replikája kerül felállításra). Napjainkban nem a holtaknak, inkább az élőknek szóló művészetre koncentrálunk, s ez voltaképpen logikusnak is tűnik. A múlt század első évtizedeiben azonban (mint ahogy korábban is) még minden más volt. Lyka Károly joggal írhatta a száz év előtti szobrászat kapcsán, hogy „a síremlék művész kezén éppoly remek lehet, mint egy nagy művész bármely más tárgyú alkotása”.2 A hazai művészet rendszeres nagy kiállításain akkoriban rendre bemutatásra kerültek síremlék-tervek, illetve konkrét síremlékek kismintái is. Előbbiből következik, hogy a szobrászok jelentős részétől közel sem volt idegen előre elkészített síremlék-tervekkel várni a reménybeli megrendelőt, utóbbiból pedig az, hogy a síremlékeknek a jelenleginél lényegesen nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. A síremlék e korszak szobrászatának egyik legjelentősebb feladattípusa volt.3 A vallásos, spirituális szférához erősen kötődő műfaj a kereszténység által ihletett művészet dominanciája során játszott szerepét — melynek során a halottkultuszra is nagyobb hangsúly esett — az elmúlt száz év alatt fokozatosan vesztette (és veszti) el, és ezzel párhuzamosan zajló folyamat a tematika szekularizációja és kiüresedése.4 Mindez persze nem jelenti azt, hogy a múlt századelő temetői szobrászata még minden alkotásában, vagy legalábbis azok nagy többségében értéket hordozott volna, hiszen a giccses és a valódi művészetet nélkülöző alkotások már ebben az időben is túlsúlyban voltak.5 A halott- kultusznak a síremlékeken is jelentkező megváltozása az első világháborút követő két évtizedben ment végbe, aligha függetlenül a világméretű emberirtás iszonyú kataklizmájától. A halálhoz való korábbi természetes, belenyugvó viszonyulást - amely nyugalmat és harmóniát sugárzó, klasszikus formaadású, statikus jellegű sírszobrokban nyilvánult meg - a bele nem nyugvás és a haláltól való félelem váltotta fel, amely a síremlékeken sokszor expresszív mozdulatokkal jellemzett, erőteljes érzelmeket tükröző siratóalakok feltűnésében tükröződött. A halál problémája helyett a hangsúly egyre inkább az elhunyt életére és személyiségére került, amiről a mind gyakoribb temetői portrészobrok tanúskodnak. A folyamat a síremlék-szobrászat művészi megoldásainak kiüresedéséhez, önálló műfajként való feloldódásához, ezzel párhuzamosan más műfajok jellegzetességeinek átvételéhez vezetett.6 A huszadik század egyik legjelentősebb hazai szobrásza, Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884-1975) egyre teljesebbé váló, impozáns művészi oeuvre-jének talán legkevésbé ismert vonulatát a síremlékek képezik. Ezek többsége Budapesten, a Kerepesi úti,7 illetve a Farkasréti temetőben8 található, de számos ilyen jellegű alkotást készített más temetőkbe is. E művek jól tükrözik az előbb vázolt fejlődési irányt, és a temetői szobrászat tematikájának a sokszínűvé válásban megmutatkozó elbizonytalanodását. Egy részükön önálló műként is ismert szobrai (pl. Ad Astra, Madonna) állnak, másokon domborműves vagy mellszobor portrék, ismét másokon viszont egyéb helyről nem ismert, olykor életnagyságú szobrok, melyek különösen is érdekesek számunkra. Ezek részben allegorikus, az elhunyt foglalkozására utaló figurák, részben gyászoló, részben pedig vallásos vagy mitológiai alakok. Mintegy negyvenhat síremlékéről van tudomásunk, azonban a valós számuk ennél alighanem magasabb.
