Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)

Régészeti és néprajzi tanulmányok - Merczi Mónika - Tóth Gábor: Újabb adatok a Nyugat-Dunántúl késő római kori népességének embertanához (Nagykanizsa Inkey-kápolna és Palin lelőhelyek, 3-4. század)

ZALAI MÚZEUM 19 2010 239 Merczi Mónika - Tóth Gábor: Újabb adatok a Nyugat-Dunántúl késő római kori népességének embertanához (Nagykanizsa Inkey-kápolna és Palin lelőhelyek, 3-4. század) Bevezetés A Dunántúl a Kr. u. 1. században vált a Római Birodalom részévé. A kora római időszak népességéről, a hamvasztásos temetkezési rítus általános volta miatt alig rendelkezünk ismerettel. A hamvasztásos sírok között szórványosan előforduló csontvázas temetkezések vizsgálatára csak a nyugat-dunántúli Oroszvár/ Rusovce (PICHLEROVÁ-STLOUKAL 1977) és a kelet-dunántúli Solymár (K. ZOFFMANN 1991) lelőhelyeken került sor. A késő római korból, melyben a korhasztásos volt az általánosan alkalmazott temetkezési mód (ERY 1991), már jóval több, jórészt a 4. század közepe és az 5. század első harmada közötti időszakban használt temető embertani vizsgálatát végezték el. Ezek nagy része azonban a Dunántúl keleti felére kiterjedő Valeria tartomány területén helyezkedik el. Itt a népesség egyrészt a határ menti katonai táborokhoz tartozó temetők — Nyergesújfalu-Sánchegy (MERCZI 2002), Tokod-Erszébetakna (ÉRY 1981), PilismarótÖregekdülő (PAP 1981), Visegrád-Diós (MERCZI 2001), Dunaújváros-Intercisa (NEMESKÉRI 1954) — alapján jellemezhető. Ezek mellett, a tartomány belsőbb területein városok — Csákvár (NEMESKÉRI 1956a), Tác (ÉRY 2000), Pécs-István tér (ÉRY 1973) - és falusias jellegű vagy villatelepülések — Babarc (MERCZI 2007a), Bogád (TÓTH 1962), Majs (ÉRY 1968), Vörösmart, Zengővárkony, Kővágószőlős (WENGER 1968) — temetői állnak rendelkezésünkre. Szőny-Brigetio (NEMESKÉRI 1956b) és BudapestKaszásdűlő (FRÁTER 1993) temetői több évszázadon keresztül, a 2-4. században voltak használatban. A Dunántúl nyugati felének népességéről, mely a késő római Pannónia Prima tartomány része volt, jóval kevesebb ismerettel rendelkezünk. A nagyobb esetszámú Keszthely-dobogói temetőt kivéve (VARGA et al. 2005) csak szórványos adatközléseink vannak — Győr (TÓTH s.a.), Csepreg (TÓTH 1994), Chernelházadamonya (K. ZOFFMANN 1981), Szombathely (MAYER et al. 2006; TÓTH et al. 2006) —, de bíztató, hogy Vas megye területéről további embertani szériák feldolgozása kezdődött meg. így a Kárpát-medence népességeinek összehasonlító elemzése során a kutatók (ÉRY 1982; ÉRY 1983; ÉRY 1998b; FÓTHI 1998; FÓTHI 2000; VARGA et al. 2003), a késő római népességről jórészt csak a kelet-dunántúli adatok alapján vonhattak/vonhatnak le következtetéseket. A vizsgálatok eredményei alapján a római kor időszakának embertani képe viszonylag egységes volt: europid népesség meso-dolichokran koponyaformával. A testmagasság északról dél felé haladva kissé csökkent. A közelmúltban, részben még közöletlen adatok felhasználásával elvégzett újabb összehasonlító vizsgálat (MERCZI 2006; MERCZI 2007c), megerősítette azt a megfigyelést, mely szerint a keletdunántúli (valeriai) késő római népesség mérsékelten kevert, jórészt hosszúfej ü és középmagas termetű volt. A megnövekedett adatmennyiség az egykori tartomány északi- és déli felének, illetve a határvidékének és a belsőbb területeinek összevetését is lehetővé tette. Bár a tartomány északi- és déli felének, illetve határvidékének és belsőbb területeinek népessége szignifikánsan nem különbözött egymástól, mégis a koponyaméretek és a termetértékek alapján csekély eltéréseket lehetett felfedezni. A férfiak esetében ugyanis a déli területeken élők koponyája rövidebb és alacsonyabb, termetük is alacsonyabb volt, mint a tartomány északi felében. Nők esetében a koponya a határvidéken hosszabb, szélesebb és alacsonyabb volt, mint a belsőbb területeken. A Dunántúl római kori népességére vonatkozóan a temető-feldolgozások és az összehasonlító jellegű