Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Gráfik Imre: A kézműipar és a népművészet hatásterülete - Műfajok, mesterségek rendszere
118 Gr à fik Imre látókörébe jutottak, amelyek korábban nemigen kerültek szóba (pl. a vallásos élet, illetve a szokás tárgyai). Az eddig megjelent kötetek minden kitűnőségük ellenére az anyag kezelése és bemutatása terén alapvető zavarról tanúskodnak. Ez a zavar pedig abból fakad, hogy a népművészet mibenlétének és területeinek megközelítéséhez nincs egységes szempontrendszer. Némelykor az anyag (csont, szaru, fa stb.), némelykor a technika (fazekasság), némelykor a funkció (gyermekjátékok), máskor a tárgyat előállítók szociológiai meghatározottsága (paraszti háziipar, mézeskalácsos-mesterség) az elrendezés kiindulópontja. A különféle szemléletű leírások egymásmellettisége pedig nem oldja meg az esztétikai jellegű elemzés szükségességét." 3 0 A Korok és stílusok a magyar népművészetben című kötet szerzője azonban könyvének egy másik fejezetében maga is megengedőbb álláspontot képvisel. A folklór jellegű díszítőművészet tárgyalásakor ugyanis a kővetkezőket olvashatjuk: „Az iparművészeteknek megfelelő tárgycsoportokat-a hagyományos értelemben vetet népművészet (népi díszítőművészet) zömét-szokás e kategóriába sorolni. Az alapanyagok és a technikák alapján való beosztás látszik célszerűnek, megkülönböztetve a természetes anyagokból és az ember által előállított alapanyagokból készült tárgyakat. A népművészeti kézikönyvek általában nem műfaji (esztétikai) kategóriák szerint csoportosítják az áttekintett területeket, hanem az anyag, a technika és a funkció hármas szempontjából alakítanak ki valamiféle rendezőelvet. Az anyag, forma, technika szerinti tagolás Viski Károly ... 'Díszítőművészet' című áttekintésében érvényesül következetesen, amennyiben az általa tárgyalt sorrend a következő: kéregmunka, csont- és szarumunka, fésűsség, lószőrmunka, bőrmunka, szőttes, hímvarrás, szűrhímzés, szűcshímzés, csipke, tojáshímzés, fafaragás, bútor, cserépmunka, fémmunka, mézesbáb. Igaz, hogy más témák külön fejezetekben kerültek bemutatásra (építészet, viselet, a hagyomány tárgyai), így eltekinthetek azok taglalásától. Hofer Tamás és Fél Edit másként csoportosítanak. Náluk a tárgyalt egységek: templom, temető, vallásos plasztika, faluk és házak, edények, használati eszközök, házbelső, bútor, pásztorművészet, kerámia, öltözetek, hímzés, szőttes, ékszer. Domanovszky György megint másként osztja fel a területet: építészet, bútor, viselet, szőttes, hímzés, fazekasság, faragás, mesterségek művészete, népi egyházi művészet. E példákat csupán annak a változatosságnak az illusztrálására idéztük itt, hogy rámutassunk, mennyire különböző irányokból is történhet a folklór jellegű díszítőművészet megközelítése." 3 1 A kézművesség és a népművészet hatásterületeinek kutatásánál-megítélésünk szerint-azt a viszonyrendszert kell vizsgálnunk, mely magába foglalja a használt fogalmak, kategóriák által jelölt tárgyak körét. Ennek az összefüggésnek a következő meghatározó elemei vannak: A kézművesség oldaláról -az anyag, valamint -az alkalmazott/választott technika-technológia. A népművészet oldaláról -a használati-használói kör és -az esztétikai többlet, a tárgy különössége. A kézművesség és a népművészet hatásterülete (esetenként határterülete) szempontjából meghatározó az a felismerés, hogy a tárgyalkotó tevékenységben a technikai-technológiai fejlődés, s az alkalmazott eljárásokban való jártasság és biztonság, a mesterségbeli tudás, a kézművességgel állandósult formák és keretek között foglalkozók körében jutott a legmagasabb szintre. Többek között ez a magyarázata annak, hogy a legtöbb újítás, beleértve a díszítőeljárásokat és a formai, valamint stílus elemeket is a korábban céhes szervezetekben, majd később a különböző ipariskolákban, illetve ipartestületi oktatásban képzett mesterek tevékenységéhez köthető. 3 2 Más megközelítésben: „... a műalkotásoknak az a többségében jól elkülönülő csoportja, amit a múlt századból öröklött kifejezéssel, összefoglalóan 'népművészet'-nek szokás nevezni, tehát a parasztoknak és a velük többé-kevésbé azonos életformát folytató társadalmi rétegeknek a körében érvényesülő tárgyalkotó, díszítő- és ábrázolómüvészet az eredetét tekintve mindig is kétféle volt. Egyrészt városi és mezővárosi, tanult, céhes iparosoktól származott, másrészt pedig főként falun élő, de mindenképpen a hagyományozódás útján kinevelődött háziiparosoknak, specialistáknak, illetve a maguk és környezetük számára alkotó parasztoknak, pásztoroknak a kezéből került ki." 3 3 Mindezen hatások eredményeként jött létre az a tárgy, amely-szűkebb vagy tágabb értelmezés szerinta „szép tárgy" kategóriájába sorolható, 3 4 s mint ilyen megkülönböztetett figyelmet kaphat/ott, részben a használók, de főként a kutatók részéről, s mely „esztétikuma-különössége" következtében sajátos hozzáadott értékkel rendelkezik. 3 5 Ez a hozzáadott érték realizálódhat csak szubjektíven (személy és tárgy közötti közvetlen viszony kifejeződésével, illetve kifejeződésében), de objektiválódhat is (a közösségi ízlés normájának hatása alatt történő kialakítással). Jellemző vonása, hogy értéke nem, illetve nem kizárólag materializált módon (azaz pénzben) fejezhető/fejeződik ki, hanem az egyénnek (és a közösségnek) a tárggyal szembeni hozzáállásban, magatartásban (pl. megkímélésében, megbecsülésében, presztizstárggyá való emelésében, hagyományozásában, tudatos átörökítésében) manifesztálódik.
