Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

Bánffy Eszter-Réti Zsolt: Az újkőkori építészet legkorábbi emlékei Zala megyében - a Szentgyörgyvölgy-pityerdombi házak rekonstrukciója

gának meghatározása nem sikerült, eredményt nem kaptam kézhez az átadott minták alapján. így csupán az ásatás alatti megfigyelésre szorítkozhatom, mely szerint olyan apró csontdarabkák nyomait vettük észre a letaposott agyagban, amely lehetett ugyan véletlenül beletaposott és a savas agyag által elpusztított háztartási hulladék része, az egyenletes eloszlásból mégis talán inkább arra lehet következtetni, hogy a sár ellen hordták fel a lakók. A padló ilyen „soványításáról" egyébként említést tesz H. Luley is, a csont mellett apró kavicsot is kevertek neolit házak padlószintére, majd jól beletaposták (LULEY 1992, 25). Az egykori berendezésről szinte semmit sem tudni. A belső tűzhely közeléből két vadcseresznye-mintát azonosítottak, ez azonban vélhetően a tűzhelyen elégetett utolsó rőzse maradványa. Mindkét ház belsejében a padlót a tűzhely környékén ásott sekély mélyedések tagolták. Ezek talán a tárolóedények, bennük a víz vagy egyéb biztonságát szolgálták: nem dőltek fel könnyen. Az épület élettartamára vonatkozó adatok száma is kevés. Ide sorolható a megújítás nélküli járószint, a javított eresz, a járószinten heverő leletekre ráomlott törmelék, amely arra utal, hogy miután kiégett, lakói elhagyták a házat. Érdekes megfigyelés, hogy a paticshalom a keleti oldalon sokkal vastagabb volt, a ház égésekor oda sokkal több törmelék hullott, mint a nyugati gödrök területére. Talán nem tévedek, ha ezt a megfigyelést az uralkodó széliránnyal hozom összefüggésbe. Vélhetően ugyanis a szél is szerepet játszott abban, hogy egy kipattant szikra miatt tüzet fogott az egész tetőszerkezet. A ház omladéka mindenesetre igen heves, nagy hőfokú, viszonylag gyorsan lezajlott égésről tanúskodik. Még a padlón heverő edények egy része is másodlagosan megégett, néhány kőeszközön is égés nyomai látszanak. A ház berendezését pedig láthatóan nem volt idejük kimenteni a lakóknak, ennek köszönhető a sok in situ edény, számos őrlőkő és kőeszköz. Mindez érthetőbb, ha mind a tűz keletkezésekor, mind a terjedésekor szeles volt az időjárás. Az erős nyugati-északnyugati szél pedig a lángoló és összeomló tetőszerkezetet, de talán az égő faldarabok egy részét is rádönthette a keleti oldalon ásott gödrökre. A 2. ház belsejében volt egy jól megépített és hoszszabb ideig használt tűzhely. Platnija erősen átégett, körben kb. 6-8 cm magas pereme is volt, előtte nagy, mély hamusgödör. Egy további tűzhely a háznyugati oldalától néhány méterre, az udvaron került elő. Ez a jelenség azért is említésre méltó, mert mind Délkelet-Európa kora neolit településein, mind a közép-európai korai vonaldíszes telepeken a nyílt, házon kívül megépített tűzhely volt az általános gyakorlat. Mint ahogy E. Lenneis a Mold térségében feltárt korai vonaldíszes házzal kapcsolatban megjegyzi: házon belül nem sütöttek, nem főztek (LENNEIS 1995, 18)! Valóban, úgy tűnik, hogy a legidősebb közép-európai vonaldíszes épületekben nem voltak tűzhelyek (MEYER-CHRTSTIAN 1976, 2). A legtöbb balkáni-égei kora neolithikus lelőhelyen említenek nyílt tűzhelyeket (PYKE 1996; WINN SHIMABUKU 1989; ALRAM-STERN 1996, 111; LICHTER 1993, 43; IGNAT 1998; PETRASCH 1984, 163), hasonlóan a Körös-kultúra alföldi településeihez (MAKKAY 1992), a dunántúli vonaldíszes kerámia bicskei lelőhelyéhez (MAKKAY - STARNINI TULOK 1996) és a legidősebb vonaldíszes telepek ausztriai, németországi morvaországi házaihoz (LENNEIS 1995; KAUFMANN 1982; 1983). Ezzel szemben csupán néhány olyan kora újkőkori házról tesznek említést az ásatok, ahol házon belül építettek tűzhelyet a lakók (THISSEN 2000; NIKOLOV 1989; 1992; 1999). Az alföldi Körös-kultúra házaiban is előfordul tűzhely (RACZKY 1976; KALICZ RACZKY 1980-81; HORVÁTH 1989). A tűzhelyek használata sok kérdést felvet a korai neolit életmód, technikai megoldások, de még a klíma szempontjából is. A szabad ég alatti táplálék-készítés azért is kézenfekvő Délkelet-Európában, mert az ottani meleg éghajlat eleve könnyebbé teszi a szabadban végzett munkát. Ennek az életmódnak további fejleménye, amikor a házak valamilyen zárt vagy félig zárt formációban, pl. U alakban épülnek és így a szabad ég alatt végzett munka zárt udvarokban történik. M. Özdogan ezt az eltolódást összefüggésbe hozza az élelmiszerek tárolásának szükségességével is, bár véleménye szerint annyi élelmiszert nem termeltek a kora neolithikumban, ami ezt indokolttá tenné, talán inkább kulturális és nem pedig technikai fejlődési folyamatként képzelhetjük a többé-kevésbé zárt udvarokba rendeződést (ÖZDOGAN 1997). Ugyanakkor a házon belüli tűzhely használata klimatikus okoknál fogva is elterjedhetett, és ezt a kérdést különösen jogos egy alpok-aljai klímájú kora neolithikus lelőhelyen felvetni, mint Pityerdomb. Kérdés, hogy a házon belüli nyitott tűzhely, amely nyilvánvalóan nemcsak a zord évszakokban végzett munkát könnyítette meg, hanem fűtés és világítás céljait is szolgálta, nem okozhatta-e könnyebben egy, a szalmatetőre kipattanó szikrával a ház pusztulását, mint a távolabb épített nyitott tűzhely? Végül az épületek tájolása is érdemel néhány szót. Egy település irányultsága, tájolása alapvetően két szempont alapján dől cl: egyrészt klimatikus (nagyobb tájegységre és a helyi viszonyokra, kisebb területre egyaránt érvényes) okai lehetnek, másrészt kulturális okok, hagyomány határozza meg. A legidősebb vonaldíszes települések szinte kivétel nélkül szigorúan