Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Marx Mária: Figurális (19. századi9 damasztok a Zala megyei múzeumokban. Kerecsényi Edit születésének 80. évfordulójára

108 Marx Mária vállalkozásában megfelelően hasznosította azt. Matlekovics Sándor, aki részletesen beszámol az ezeréves Magyarország gazdasági és közművelődési viszonyairól, így ír erről:

5 „Feltűnő, hogy 1884-hez képest a takácsok száma növekszik. Ennek oka az a rendszeresen folytatott ösztönzés, melyet a kormány 1880 óta a szövőmesterség fejlesztése érdekében kifejt. A kormány mechanikai szövőszékek terjesztésére külön szakembereket küldött azon vidékekre, hol a takácsmesterség még fönnállt: a szövőszékeket ingyen vagy részletfizetésekben engedte át a vállalkozó kisiparosoknak; ösztönözte őket mustrás szövetek készítésére, terjesztette a Jacquard-szövőszékeket, a hozzávaló mustrákat, ... szóval megtett mindent, hogy a takácskézművesség arra a fokra jusson, a melyen a gép- és gőziparral szemben még fönnállhat. Ennek következménye, hogy a takácsok száma évenkint szaporodik; a takácsok munkakörüket észrevehetőleg bővítik és terjesztik. A gyorsvetőben berendezett műszövőszékek száma nagy arányban szaporodik; az összes képzettebb takácsok müszövőszékeket szereznek meg és aránylag jól el vannak látva munkával." E kisebb vállalkozások igazi bemutatója lett a millenniumi kiállítás, amelynek eredményeiről Matlekovics Sándor szerkesztése alatt kilenc vaskos kötetben számolnak be az ipar különböző területeinek referensei. A kötetek általános képet adnak az egyes iparágak fejlődéséről, közlik a század utolsó évtizedeinek statisztikai adatait, majd részletesen felsorolják a jó színvonalon kiállító mestereket. A textiliparral foglalkozó rész Rejtő Sándor írása a VII. kötetben található. A kézműiparosok között felsorolja azokat, „kiknél örvendetes haladást észlelhetni", s a felsorolt mesterek között a régi hagyományokkal rendelkező felvidéki városok iparosai mellett több dunántúli takács nevét is megemlíti.

6 A damaszttermékeket a 19. századi Magyarországon a takácsmesterek egy speciális csoportja állította elő, akik a technikához szükséges gépek és egyéb felszerelések mellett a bonyolult műveletekhez és számításokhoz elengedhetetlen ismereteket is megszerezték. Bugnits János horvátlövői takácssegédnek például azért kellett egy év tanulás után Zalaegerszegről Egyházasrádócra továbbmennie, mert az itteni mester a komplikáltabb szövési módra nem tudta oktatni.

7 Ezt a komplikáltabb szövésmódot a müszövők végezték, akik nagyméretű, többnyire már vasalkatrészekből álló Jacquard-gép(ek)kel, a felvetéshez és leszövéshez megfelelő segéderőkkel, esetleg a késztermék appretúrájához szükséges mángorlóval is rendelkeztek. A damasztszövésnek ez a „manufakturális" előállítási módja egyféle átmeneti állapotot jelez, amely gépeinek számát és főleg azok méreteit tekintve már jelentősen meghaladja a 19. században még működő falusi takácsok termelési körülményeit és ezzel együtt eredményeit, de jóval alatta marad a század végére már Magyarországon is terjedő gyáripar teljesítményének. Egyrészről: a műszövő még főként egyéni megrendelésre dolgozott, csak kisebb részben piacra. Felhasználta a megrendelő által megtermelt és megfont alapanyagot (a lent), de kiegészítette azt a saját maga által felvásárolt, vagy gyárban készült fonalakkal.

8 Ez utóbbi rész főképpen a vegyes szövetekhez szükséges pamutot és a színes lenfonalat jelentette. Másrészt a dunántúli müszövők - még a sikeresebbek is - általában falvakban vagy kisebb mezővárosokban működtek, és a damasztáru mellett továbbra is készítettek hímes takácsszőtteseket, de akár végben eladott kender- és lenvásznat is megrendelőik számára.

9 A megrendelők között jelentős számban találjuk a környékbeli kisnemesek mellett a falusi iparosokat, hivatalnokokat, tanítókat, papokat és lelkészeket, akik a műszövő takácsok által készített termékekből állították össze családtagjaik stafírungját. Ez a különböző ruhaféléket, háztartási és lakástextileket magában foglaló „csomag" nemcsak férjhez menő leányokat illetett meg, hanem egyedülállókat is bármelyik nemhez tartoztak, amikor és amennyiben elhagyták a szülői házat, és új háztartásba költöztek. A stafírung vidékenként is, de főleg társadalmi rétegenként különböző mennyiségű és minőségű ünnepi és hétköznapi használatra való textilneműt tartalmazott, az adott hely, ill. réteg szokásainak, „az illendőségnek" megfelelően. Legutóbb éppen egy nyugalmazott római katolikus lelkésztől származó szőttesanyag gyűjtésekor hangzott el, hogy náluk, Kislakoson (ma Tormaföldéhez csatolva) a testvérek nemükre való tekintet nélkül egyforma stafírungot kaptak, amelyben a damaszt ágy- és asztalnemű ugyanúgy megtalálható volt, mint a több generáció által összegyűjtött és tovább örökített hímes szőttesek.

10 A használati textileket idővel természetesen pótolni is kellett, különösen a szalvétákból és a változatos rendeltetésű kendőkből készítették tucatjával az egyforma mintájú darabokat.

11 A dolgozat címében említett figurális damasztszőttesek is egy-egy kelengye, valószínűleg városi polgárleányok ill. -asszonyok stafírungjának darabjai lehettek. A legkorábbit közülük, egy tizenkét személyes damaszt abroszt a nagykanizsai Thúry György Múzeum iparművészeti gyűjteménye őrzi.

12 Kerecsényi Edit gyűjtötte Darvas Ilonától Budapesten, ő pedig dédapjának Berényi József uradalmi tiszttartónak és feleségének Mersits Viktóriának hagyatékából örökölte. A tizenkét személyes abrosz Berényi Viktória stafírungjának csak az egyik - bár valószínűleg legelőkelőbb - darabja lehetett, a piros