Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Simon András: A település, a népi építészet és a gazdálkodás néhány vonása a dél-zalai szőlőhegyeken

A település, a népi építészet és a gazdálkodás néhány vonása a dél-zalai szőlőhegyeken 77 Dunántúl nagyvárosaiba is eljutó, kiskanizsai sáskáktól vették.

30 Nem volt ritka a szőlőhegyen lakók körében a méhészkedés és a méz értékesítése sem. Napszámba aratni, szőlőmunkákra jártak el a családok felnőtt és már munkaképes tizenéves gyermek tagjai. Területünkön, a 10-20 kilométeres távolságból járó extraneus (saját településének határán kívül szőlőt tulajdonló) birtokosok szőlőhegy-használati módját besorolandó, egy újabb kategóriával szükséges bővíteni Kovács Katalin típusrendszerét. Ezt - alkalmazkodva az őáltala használt kategóriák megfogalmazási logikájához - a következőképpen definiálhatnánk: falubeli lakóház és gazdaság, szőlőhegyi lakó- és gazdasági épületekkel, a határban szórtan fekvő vagy a szőlőhegyi birtokban egységet alkotó birtokrészekkel. Ez a forma megint csak nagy hasonlóságot mutat a 3. pontban szereplővel. A faluból vagy városból kijáró gazda vagy családtagja a többnapos szőlőmunkák ideje alatt a hegyen tartózkodott, tehát szükség volt lakható épületre, szobára. Tehenes- vagy ökrös szekérrel, lovaskocsival mentek a hegyre, az állatok bekötéséhez istálló, a hegyen vágott szénatakarmány tárolásához - amiből a jószág otthoni ellátásának jó részét is biztosították - szénapajta kellett. Ebben a típusú szőlőhegyi tartozékgazdaságban baromfi- és sertésnevelés nem volt, azt a falubeli vagy kertvárosi háznál oldották meg. A Nagykanizsa környéki szőlőhegyek kijáró gazdáinak legnagyobb része kiskanizsai illetőségű volt. Falusias jellegű kertvárosbeli házuknál is voltak földjeik. A laza, homokos talajon intenzív kertészkedéssel és a megtermelt áru piacra vitelével jutottak jövedelemhez. A szőlőhegy a borszükségletet és az állatok (néhány marhát és lovat, meg persze setést szinte mindegyikük tartott) takarmányszükségletének egy részét (széna, kukorica) adta. A szőlő közé legfeljebb annyi zöldségfélét raktak (hagyma, paprika, paradicsom, krumpli, zöldség, répa, bab), amit a hegyen tartózkodás ideje alatt elfogyasztottak. A városi gazdaságot a szőlőhegyen kiegészíthette még erdőterület, akácos, gyümölcsös, gesztenyés. A szakirodalomban sokat hangoztatott tény, hogy a szőlőhegyi épületekben a népi építészet archaikus elemei maradnak fenn, őrződnek meg. Szűkebb területünkre vonatkozóan elsősorban Kecskés Péter több írása hoz épületbontási tapasztalatokon is alapuló leírásokat, adatokat.

31 A következőkben ezen szakirodalmi háttér viszonylatában, de elsősorban saját megfigyeléseimre és interjúimra alapozva vázolom a dél-zalai szőlőhegyek épületeit jellemző népi építészeti technikákat. Az alaprajzi tagoltságról és az épületek funkcióiról már szóltam, így most csupán a szerkezet és a felhasznált alapanyagok szempontjából mutatom be a témát. Alapanyagok tekintetében, mint mindenütt, vidékünkön is meghatározó az, amit a természetben lel az ember. Zala megye erdőben, fában gazdag, kötött, agyagos talajú terület. Szívesen vetik a rozst, de vizesebb területeken terem a nád, s a fűzvessző is. E felsorolással előttünk is áll a természet nyújtotta építési alapanyagok lajstroma. „Zala és Vas megyék területén a filoxéravészt megelőző időben főként a boronafalú, kéthelyiséges, lekontyolt nyeregtetős zsúp- és nádfedelű présházpince jelentette az alaptípust." - írja Kecskés Péter.

32 Boronapincéket a 20. század második fele óta - főként Dél-Zala keleti felén - már csak ritkán lehet látni. Sőt számos 19. századi építésű (gerendájában datált) présházpince is vertvagy sövényfalú. Ez minden bizonnyal összefüggésben áll a nagy erdőirtások fapusztításai miatt 1800 augusztusában kiadott Zala vármegyei rendelettel, mely vályogfalú, illetve „talpra vesszővel fonyott" falú épületek emelését szorgalmazta.

33 Az általam megfigyelt épületek és az 1990-es évek első felében bontást végző szőlősgazdákkal folytatott beszélgetések alapján állítom, hogy a 19. században épült présházpincék legelterjedtebb faltípusa a talpas sövény- vagy karó vázas falazat. (5. kép) Ennek alapját a hatalmas tölgy talpgerenda (tóp) adta. Az épületfal vázát a vékonyabb karók maguk, vagy a közéjük font mogyoró- és fűzvesszők adták. Függőleges és vízszintes fonású sövényfalat egyaránt alkalmaztak a vizsgált területen. Az így elkészített vázat pelyvás agyaggal tapasztották, majd kívül és belül lótrágyával elegyített finom sárral simították, végül fehérre meszelték. Ezt követően - a 20. század derekát megelőzően - főleg az állandóan lakott, használt épületeknél az évi háromszori meszelés (s a meszelést megelőző javító tapasztás, vagyis sározás) volt gyakorlatban. Ezek ideje tavasszal, a húsvéti nagytakarítással egybekötve; nyáron, a búcsú napját megelőzően; valamint karácsony előtt volt. Kisebb pincehajlékok, gazdasági melléképületek készülhettek vert falazattal (töméspince). Főleg a két világháború közötti évektől kezdett elterjedni a módosabb gazdák körében a nagyobb, égetett cseréppel fedett szőlőhegyi téglaházak építése. A téglaépítkezés ugyancsak jellemző az utóbbi évtizedek víkendházaira. Ahogy már említettem, a hagyományos és tipikus háromosztatú présházpincék présház része nincs lepadlásolva, a szoba és a kamra vagy belsőpince fölött viszont födémgerendák ívelnek át, s ezeket alulról a hosszirányban futó mestergerenda támasztja alá. A gerendákban gyakran az építés évszámát is belevésték. Födémet pallóból raktak, a pallók közti hézagot besározták, a pallók tetejére pedig pelyvás agyagot öntöttek, ez alkotta a padlás aljazatát. A szobában lévő mestergerendán tartották a varró skatulyát, az erszényt,