Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Simon András: A település, a népi építészet és a gazdálkodás néhány vonása a dél-zalai szőlőhegyeken

76 Simon András Ugyancsak a szőlőhegyi gazdasági üzem jellegétől és nagyságától függően a présházpincéhez hozzáépítve állhatott még istálló és/vagy pajta (istállós- illetve pajtás présházpince).

27 (4. kép) A birtokokat kerítés nem övezte, ez már újabb, a hobbikertekké alakulás időszakára (1970-80-as évek) jellemző jelenség. A régi présházak, a gazdálkodási célú telkek ma is többnyire kerítetlenek.

28 A paraszti kisüzemek színteréül szolgáló földek többnyire a szekérút mindkét oldalán lenyúltak a völgyig (mindkét ódáira szógát), vagyis a keleti és nyugati domboldalon egyaránt végighaladva adtak ki egy birtokrészt. Nemcsak az utcafront felől, de a birtokok oldalmezsgyéjének vonalán sem volt kerítés, a megyehatárt a gazdák tudták, s az őszi szántáskor figyelték, figyelmeztették egymást, nehogy valaki a másik birtokába beleszántson, de szóltak egymásnak olyankor is, amikor éppen egy barázdányi rész maradt el a mezsgyétől, hogy a következő szántáskor egészen odáig haladjon az eke.

29 A gazdasághoz csatlakozó, a határ különböző pontjain található birtokrészek többnyire szántók, kaszálók, erdők voltak, amelyek vagy ugyanazon a hegyháton, vagy másutt, éppen valamelyik szomszédos dombon, szőlőhegyen feküdtek. A gazdasági telkek ilyen szórtsága egyrészt a családi birtokok öröklődése, másrészt pedig a 20. század második felében a birtokok aljából elvett tsz-földek egy részének helyébe másik szőlőhegyen juttatott telekrészek léte miatt alakult ki. 4. Szőlőhegyi lakóház csatlakozó gazdasági épületekkel és a portát övező birtokkal. Ez tulajdonképpen az előzővel megegyező üzemtípus, annyi különbséggel, hogy térben minden egy helyen volt. Állandó kintlakás és ugyanolyan jellegű épületek, gazdálkodás jellemezte, mint az előzőekben leírtakat. így, ha elsődleges szempontnak azt vesszük, hogy a szőlőhegy tartozék- avagy állandó jellegű települési és gazdálkodási hely, ez utóbbi két csoportot akár össze is vonhatjuk, „vagy"-ot téve „a határ különböző pontjain szétszórt birtokrészek" és a „portát övező birtok" megjelölések közé. A két világháború közötti időszakban - adatközlői visszaemlékezések szerint - Förhéncen 15-20, Cserfőn 25-30, Bacónakon 8-10 család élt állandó lakosként. A 20. század második felére számuk csökkent, de egészen az 1980-90-es évekig terjedően vannak adataink arra, hogy az életüket itt leélt idős emberek halálukig a hegyi házban (pincében), gazdaságban éltek és dolgoztak. Az állandó szőlőhegyi lakosoknak életfeltételeiket és gazdálkodásuk teljes skáláját itt, a hegyen kellett megszervezniük, megvalósítaniuk. Elsődleges cél - mint már utaltam rá - az önellátás, s az erre épülő vegyes gazdálkodás kialakítása volt a legtöbbször csak néhány holdat kitevő törpebirtokon. Természetesen itt nem a szűk értelemben vett önellátásra kell gondolni, hanem egy mérsékelt, helyi piacra való feleslegtermelésre, ami a vagyonosodáshoz ugyan nem, de a sokgyermekes család eltartásához valamiféle biztonsági többletet adhatott. Milyen módon tudták mindezt az itt élő és gazdálkodó családok kialakítani? A család számára szükséges élelmet - hacsak nem adódott nagyon rossz termést hozó év - nagy biztonsággal meg tudták termelni, vagy napszámmunka fejében megszerezni. Utalva erre, gyakran elmondták nekem is, hogy bármennyire is szegények voltak, az azért soha nem fenyegette őket, hogy ne legyen mit enniük. A sertés és baromfiállomány húst, tojást adott, a néhány marha tejet, tejfölt, túrót, a szőlősorok közébe, vagy a tőkehiányok helyébe zöldségféléket raktak, de mindez megtermett a szőlő fölében, esetleg aljában kialakított veteményes kertekben is. Bort pedig a szőlő adott. A baromfi, a disznó és a marhák számára is többékevésbé megadta a föld, a birtok a szénát, a kukoricát, a füvet. Kukoricához úgy is hozzájutottak az 1970-es években, hogy ősszel, miután a tsz-földeken a kombájn letörte a termést, az elhullott csöveket összegyűjtötték az asszonyok. Gabonát is vetettek, ami a mindennapi kenyeret, vagy az éppen aktuális tetőfedéshez, tetőjavításhoz a zsuppszalmát (rozs) biztosította. A saját szükségen felüli tejhasznot, tojást értékesítették. Legtöbb hasznot a gyümölcsből remélhettek. Dél-Zala csapadékos vidékén bőven adtak gombát a cseres-tölgyes erdők, jutott ebből szárítani, és piacra is. A felesleg értékesítésének többféle módja körvonalazódik a visszaemlékezések alapján. A bor, a tojás, a tejhaszon egy részét már háztól elvitték pl. a Kanizsáról szőlőt művelni kijáró, de sem a városban, sem a hegyen állatot nem tartó családok egy része. (Hiába volt szőlejük, néha nyárvégére a boruk is elfogyott egyeseknek, s ilyenkor vásároltak.) Ugyancsak tojást, tej hasznot, téli almát Kanizsa piacára hordták a szőlőhegyen élő családok asszony tagjai. A 'ЗО^Ю-es években Bacónakról (12 km) gyalog, kosárban fejen vitték a portékát, a század második felétől pedig a buszforgalom megindulásával busszal mentek a kanizsai piacra. Minden bizonnyal nem volt általános jelenség a szőlőhegyen kint lakók körében, de gyűjtéseim során arra is találtam adatot, hogy távolabbi városok piacaira is vittek gyümölcsöt, tojást, tejhasznot. A Bacónaki-hegyről két asszony is eljárt az 1960-as években vonattal Székesfehérvár és a főváros piacaira. A nagyvárosok piacain nagyobb haszonnal tudtak árulni, így megérte időnként - még az útiköltséget is megszámítva - az efféle utazás. E mintát ők minden bizonnyal a kertészkedésből élő, s a primőráruval a