Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Visy Zsolt: Verespatak aranya

312 Visy Zsolt alapján azonban már az is nyilvánvaló, hogy ez a szünet nemcsak létezik, hiszen előtte és utána egyaránt újabb példányok növelték a statisztikai biztonságot, hanem az is, hogy a szünet minden bizonnyal a 167. május 5-én Pannónia Inferiorban állomásozó segédcsapatoknak kiadott diploma után

5 kezdődött, és tizenegy éven át tartott (ROXAN-HOLDER 2003, 377-378). Az első soron következő, biztosan keltezett katonai diplomát 178. március 23-án adták ki a Britannia, illetve Lycia Pamphilia segédcsapataiból leszerelt katonáknak.

6 A tizenegy éves szünet tehát pontosan a markomann-szarmata háború legnehezebb idejére tehető, amikor ugyan kétségtelenül voltak sorozások és elbocsátások, de immár csaknem biztosra vehető, hogy az utóbbiak nem jártak bronzból készített elbocsátó okmányok kiosztásával. Mivel a polgárjogot és a conubium jogát ekkor is megadta a császár, amiről a veteránnak hiteles okirattal kellett rendelkeznie, hogy polgári életében semmilyen hátrány sem érje, feltehető, hogy ezeket nem bronzlemezre, hanem fatáblára írták. Ez önmagában nem jelent meglepetést, hiszen már rendelkezünk viasszal borított fatáblára írt hiteles katonai elbocsátó okmánnyal.

7 Ebből az időszakból ugyan nem maradt meg ilyen okmány, de ez nem zárja ki egykori meglétüket, hiszen más módon aligha lehetne áthidalni a bronzdiploma mentes éveket. A fentiekből kézenfekvően adódik a következtetés, hogy a római birodalmat gazdaságilag is megrázta a nagy dunai háború, és ebben nem kis szerepet játszott a minden bizonnyal teljesen elpusztított verespataki bányavidék. Az elrejtett, de tulajdonosai által és a római korban soha elő nem vett, pontosan a háború kitörése előtt elrejtett viasztáblák a bányásztelepülés és lakóinak teljes pusztulását bizonyítják, a kieső arany, ezüst és egyéb fém termelése pedig súlyos következményekkel járt az amúgy is válságos helyzetbe került birodalomra nézve. Ennek lehetett a következménye a Kosmaj-hegyi bányák megnyitása, tehát nem kell Mócsy András véleményét követve valamelyik, 168-at megelőző évre gondolnunk. Nem meglepő, hogy a határ közelében fekvő, és éppen ezért az ellenséges támadásoknak erősen kitett bányákat immár erős és állandó helyőrségek védelmezték. A válság másik következménye — és egyben a súlyos helyzet bizonyítéka — Marcus kényszerű és példátlan árverése, amellyel a megindítandó támadó hadmüveletek költségeit teremtette elő. A császár győzelme és diadalmenete után visszavásárolta

8 értékeit azoktól, akik hajlandók voltak azokat visszaszolgáltatni, de ennek idejét nem tudjuk, csak azt, hogy erre legkorábban 175-ben kerülhetett sor. Népvándorláskori és kora középkori aranybányászatra nincsenek adatok, de a Magyar Királyság ismét megindította az arany kitermelését, amely részben az elhagyott római bányajáratok felújításával és új aknák nyitásával, részben pedig az aranymosás fellendítésével folytatta az értékes fém kinyerését. Különös lendületet vett a bányászat Károly Róbert idején. 1327-ben megjelent rendelete érdekeltté tette a földesurakat a bányászatban, mivel egyrészt a bányaművelés területén szabadon használhatták földjeiket, másrészt az urbura egyharmada őket illete meg (BERTÉNYI 1987, 76). Ekkor indult meg a magyar aranypénzverés (GEDAI 1991, 8). Sok feljegyzés és az Arany-, Aranyos- kezdetű helynevek, köztük a szláv Zalatna neve őrzi ennek az aranybányászatnak az emlékét a Veres- és Aranyos-patak mentén, amely az Érchegység vizeit vezeti a Marosba. Ugyanerre utalnak e helynevek románra fordított megfelelői is. Az aranybányászat a középkor későbbi századaiban és az újkorban folyamatos volt (2. kép). Természetes, hogy a trianoni döntést követően a román állam is intenzíven folytatta a nemesfém kitermelését. Verespatak/Rosia Montana, a csinos, műemlékekben is bővelkedő kisváros román és magyar, négy egyházhoz tartozó lakói tovább élték részben hagyományos életüket, a város múzeuma pedig a helyi aranybányászás történetének a bemutatására szakosodott. A bejárat előtt Alburnus Maior római feliratos oltárai és sírkövei sorakoznak (3. kép). Innen lehetett és lehet bejárni egy több száz méter hosszú római bányajáratot, ami azonban a föltárt járatoknak csak a kisebb része. A régészek feltevése szerint a bányajáratok akár 90 százaléka még teljesen ismeretlen. A bányászat különösen a hetvenes évektől kezdve öltött óriási méreteket. A hegyek megmozgatásával járó bányaművelés nagy sebeket ejtett a tájon, jó néhány antik bányajárat semmisült meg. A politikai változás után a termelés ellankadt, a munkanélküliség riasztó méreteket öltött. Noha már az eddigi müvelés is jelentős károkat okozott az ókori és középkori bányajáratok rendkívüli örökség-állományában, a néhány évvel ezelőtt kezdeményezett újabb terv minden eddigi mértéket felülmúlóan avatkozik bele a természeti és az ember által létrehozott környezet életébe. Az újabb bánya nemcsak a még csak részben feltárt helyszíneket szemelte ki, hanem Verespatak/Rosia Montana városának területét és a meddőhányóét is. A várost 2000 lakójával az antik Alburnus Maior rommezejére telepítené át, csupán a műemléki védelem alatt álló főtér és egy templom maradna a helyén. A bányászat külszíni fejtéssel és cián-tartalmú medencében való kinyeréssel történne, tehát még arra sem lenne lehetőség, hogy fontosabb épületeket, idővel megismert vagy feltárt régészeti műemlékeket meg lehessen őrizni. A bányatársaság által finanszírozott ásatások két kötetben megjelentetett (DAMIAN 2003-2004), egyébként gondos