Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Gyulai Ferenc: Archaebotanikai kutatások a Balaton környékén

Archaeobotanikai kutatások a Balaton környékén 265 Az archaeobotanikai meghatározásokat követően az egyik legfontosabb kérdés, hogy mennyire lehet az adott település egykori környezetét rekonstruálni? Az e kérdésre választ kereső minőségi kiértékelés alapja éppen a növényi taxonoknak, a fajok elterjedésének és a növénytársulásoknak az ismerete. A növénytakaró vizsgálatánál a növények együttéléséből létrejövő növénytársulásokból indulunk ki. Jobb híján a fajok mai együttélési viszonyaiból következtetünk az elmúlt idők növénytárulásaira. A recens növénytársulások az élőhely szerint jól elkülönülnek. Egy élőhely ökológiai jellemzésére így legjobban a társulás, mint növényszociológiai alapegység szolgál. A mai társulások létrejötte hosszú fejlődés eredménye. Éppen ezért nem alkalmazhatók a régmúlt időkre. Munkánkat megnehezíti, hogy a régészeti objektumokban a különböző növénytársulások maradványai az egykori emberi tevékenység hatására keverten fordulnak elő. Bár sikerrel következtetünk a régészeti korok környezetére, mégis az egykoron élt növénytársulások rekonstrukciója szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik. Bizonyos, hogy az idők folyamán a növénytársulások változnak. További nehézséget jelent, hogy a leletanyagban nincs jelen az egykori vegetáció valamennyi tagja, akár társuláskarakter fajok is hiányozhatnak. A talajba került diaspórák különben sem maradnak fenn egyformán. Minél több objektumot — házak padlózata, hulladékrétegek, tároló, hulladék és fekália gödrök, árkok, kutak, ciszternák, stb. — vizsgálunk meg egy lelőhelyen, annál nagyobb az esély, hogy a kultúrnövények és a hozzájuk tartozó gyomfajok mellett előbb-utóbb a lelőhely egykori természeti környezetből származó fajok magjaira és terméseire is rábukkanunk. A mezőgazdaság történetével kapcsolatban már sokan tettek megjegyzéseket, de csak kevesen foglalkoztak vele kellő mélységben, s még kevesebben a régészeti leletek alapján. Az archeobotanikai leleteket pedig csak alig néhányan vették figyelembe. Pedig ezek tanúsága szerint a Balaton térségében a neolitikum óta folyamatos a növénytermesztés. Szükségesnek ítéltük tehát, hogy a legújabb archaeobotanikai eredményeket felhasználva, kísérletet tegyünk a Balaton térségének növénytermesztés-történeti ismertetésére.

1 Eredmények Az alább bemutatásra kerülő 42 Balaton környéki lelőhely különböző régészeti korszakokra oszlik: a neolitikumtól a késő középkorig bezárólag (1. kép). A különböző régészeti korok lelőhelyei jól illeszkednek a Balaton évezredes partvonalváltozásaihoz. A lelőhelyek korok szerinti megoszlása nem egyenletes. Legtöbb a középső neolitikumból (9) és a római korból (9) származik, valamivel kevesebb (6) a késő népvándorlás korából (1. táblázat). A lelőhelyeken összességében 169 növényfajt találni, ami meglehetősen nagy szám (2. kép; 2. táblázat). Sajnos, különösen ami a régebbi feldolgozásokat illeti, nem mindenütt találni pontos adatokat arra vonatkozóan, hogy az adott lelőhelyen hány darab magja/termése került elő az illető fajnak. A rendelkezésre álló számszerű adatokat figyelembe véve összesen több mint 194 ezer magot számláltunk össze. Ezek eloszlása közel sem egyenletes: 96 % jut a késő népvándorlás korára, 2 %a késő bronzkor időszakára, míg az összes többi korszakra a fennmaradó 2 % (3. kép). A Balaton környékén eddig előkerült legkorábbi növényi maradvány a neolitikum korai időszakából származik. Kéthely-Falu területén, a Starcevo-kultúra telepén talált agyagoltár töredéken látható lenyomatokat vizsgálva Füzes Miklós arra a következtetésre jutott, hogy az agyag soványításához egykoron gabona, talán búza(?) (Triticum sp.) csépléséből visszamaradt ún. lángpályva-frakciót használtak (FÜZES 1990). Külön érdekesség, hogy az agyagoltár szemei a tönké (Triticum turgidum subsp. dicoccum) csupasz szemtermésének lenyomatait formázzák (4. kép). A neolitikum középső időszakából már jóval több növényi maradvány ismert. A Vonaldíszes Kerámia Kultúra dunántúli csoportjának leletanyaga szorosan kapcsolódik a Nyugat- és Közép-Európára kiterjedő kulturális régióhoz. A növényanyag nagyobbik része kerámiatöredékben, paticsok belsejében talált lenyomatok meghatározásából származik. 1966-ban az Alsópáhokot Felsőpáhokkal összekötő új közút építése során Alsópáhok-Kátyánalja dűlőnek nevezett részén a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia népességének fiatalabb időszakához tartozó egyik gödör átvágásakor paticsokat gyűjtöttek (MRT 1966, 1/20. lelőhely). A gödör aljáról származó paticsok felületén gabonafélék szemterméseinek lenyomatai voltak: alakoré (Triticum monococcum subsp. monococcum), tönkéé, kölesé (Panicum miliaceum). A Balatonszárszó-Gönye dűlőn talált szórvány cserepek egyikén (FÜZES 1991) a kerámiakészítéshez egykoron az agyag soványítójaként felhasznált ún. lángpelyva-frakció pelyva és toklászleveleinek lenyomatait öntötte ki. Balatonszentgyörgy határából az országúthoz vezető közút közelében ugyancsak a Vonaldíszes Kerámia Kultúra dunántúli csoportjához tartozó cserepeket találtak, melyek 1990-ben a tapolcai Városi Múzeum gyűjteményébe kerültek. A cserepek felületén Füzes Miklós elsősorban alakor kalászka és villa lenyomatokat és lángpelyva-frakció maradványokat talált (FÜZES 1990).