Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Szőke Béla Miklós: Az avar–frank háború kezdete

Az avar -frank háborúk kezdete 237 gondolat már a 19. századi történetíróknál is felmerült; voltak, akik nemcsak Tassilo és a görögök szövetségét tételezték fel, hanem egyenesen görög - avar - bajor beneventumi szövetségről beszéltek (vö. ABELSIMSON 1888, 620, Anm. 3). A feltevést egyes források látszólag alá is támasztják (pl. Ann. Laureshamenses a. 788 [MGH SS. I. 33] és Ann. Nazariani a. 788 [MGH SS. I. 44]), de a birodalmi évkönyvek {Ann. Laurissenses, Ann. qui dicuntur Einhardi, Einhardi Vita Karolt) csak az avarokkal való szövetségről beszélnek, ezt olvassák Tassilo fejére, bár nyilvánvalóan nem lenne ellenükre ennél több váddal is illetni őt. A helyzet tehát kétségtelenül nyugtalanítóan bonyolult: benne van egy nagy háború kirobbanásának lehetősége a „görögökkel", ráadásul egy olyan „puskaporos" levegőjű terepen, mint Itália, s ehhez társul az élethalálharcát vívó Tassilo, továbbá a vele szövetséges avarok betörésének fenyegetése. Károly uralkodása kezdete óta soha nem volt még egyszerre ennyiféle veszélynek kitéve (ABEL-SIMSON 1888, 620). Ezért érdemes közelebbről is megvizsgálni, mennyire megalapozott egy Károly ellenes nemzetközi koalíció lehetősége, sorra venni a lehetséges ellenfeleket, s ellenőrizni, valójában mi és hogyan is történt. A feltételezett „koalíció" tagjai közül a bajorok igaz meggyőződés nélküli, csekély belső ellenállását Tassilo letaszításával hamar semlegesíti Károly, azokat pedig, akik továbbra is ellenségesek maradnak, száműzi. Azzal, hogy Károly a birodalmon belül a legközelebbi ellenséget, Tassilót teszi ártalmatlanná, az egyedül helyes utat választja. Ezzel az első nagy sikerrel a súlypontot a maga oldalára billentve megnyitja az utat a többi ellenséggel való leszámoláshoz (ABEL-SIMSON 1888, 620). A langobardok és bizánciak közös koalícióba tömörülésének valószínűségét, megbízhatóságát és tartósságát Károly észak-itáliai jelenléte (774) óta a frankokhoz való viszonyuk is bonyolítja; s láthatjuk, hogy a feltételezett szövetségesek korábban sem zökkenőmentes viszonyát (MENGHIN 1985, 192204) éppen most is katonai konfliktus terheli (kétségének ad hangot SZÁDECZKY-KARDOSS 1998, 274 is. Az itáliai bizánci uralomról OSTROGORSKY 2003, 170). Annak lehetősége azonban, hogy Tassilo és az avarok közvetlen kapcsolatban álltak a bizánciakkal, „belső okokból valószínű, hiszen Tassilo és az avarok tudhattak a görögök frankokkal szembeni nyíltan hangoztatott ellenséges terveiről, ami megerősíthette őket saját elhatározásukban" (ABELSIMSON 1888, 620), ennél többet és konkrétabbat azonban bizonyosan nem jelentett. Bizonyos csak az, hogy az avarok szövetkeztek a bajorokkal; nem véletlen, hogy Tassilo ellen a birodalmi gyűlésen elhangzó konkrét vádban is csak a hozzájuk küldött követséget említik fel (Ann. regni Francorum a. 788 [RAU I. 54]). Különös hangsúlyt ad a vádnak, hogy bajorok szájából hangzik el, hiszen ők ismerték a legjobban Tassilo terveit, s tudták, hogy az avarokkal kötött szövetség nem koholmány, hanem valós alapja van. Tassilo számára nem meglepő, hogy a hozzá legközelebb állók, köztük feltehetően Arno, salzburgi püspök is vele szemben lépnek fel, ez történt már egy évvel korábban is (vö. ABEL-SIMSON 1888, 624). Egy Nagy Károly elleni, tervszerűen összehangolt, „kétfrontos" avar támadásról, miként Walter Pohl feltételezi (POHL 1988a, 314), mégsem beszélhetünk. Nem indulnak egyszerre két irányból, részben a Duna mentén Bajorországra, részben pedig a volt langobard királyság előretolt bástyája, Friaul felé törő avar csapatok. Mi több, ezen harcok egyikének a célja nem függ össze a „bajor üggyel", másikának pedig a kiötlője nem avar. 1) Mert mi is történik a feltételezett „déli fronton". Itáliába Friaulon át Veronáig hatolva az avarok valóban betörnek és feldúlják a veronai Szt. Zénó kolostort. Erre egy 837. évi veronai oklevélben megőrzött híradás utal, miszerint „Pippin király idejében, amikor az még gyermek volt, a hunok nemzetsége, akiket avaroknak mondanak, sereggel támadt Itáliára " (Codice diplomatico Veronese n. 147, idézi KRAHWINKLER 1985, 149, Anm. 187; ABEL-SIMSON 1888, 642 szerint az avarok ekkor elszenvedett veresége alapozza meg a frank uralmat Isztrián, bár hozzáfűzik, hogy ez biztosan csak Pippin 791. évi hadjáratától kezdve állítható). Nagy valószínűséggel ez az a sereg, amelyik aztán — talán még Verona környékén — összetalálkozik Wineghisus frankjaival is, és csúfos vereséget szenved el tőlük. Az avarok ekkor támadnak utoljára Itáliára; Ridolfus nótárius híradása, mely szerint 797-ben „hunok" törtek be Bresciába, feltehetően hibásan keltezett, valójában a veronai történésekkel egyidős esemény lehet (Ridolfus nótárius, Historiola XX; KRAHWINKLER 1985, 149, Anm. 187). Szádeczky-Kardoss Samu forrásértelmezése szerint „a keletrómai fél nem formális szövetkezés eredményeként, hanem csak az avar támadások kínálta kedvező helyzetet kihasználva támadott a nomádokkal egyidejűleg a Nagy Károly fennhatóságát elismerő dél-itáliai longobardokra" (SZÁDECZKY-KARDOSS 1998, 274). Ám a Frank Birodalmi Évkönyv szerzője a langobard - bizánci fegyveres összecsapást egyértelműen korábbra teszi, mint az avarok felbukkanását; következésképpen az ok-okozati összefüggés is éppen fordítottja a feltételezettnek. Nem sokkal szerencsésebb Bóna István értelmezése sem, aki szerint az avarok a beneventumi herceggel alkotnak közös frontot. Ebben az esetben ugyanis magyarázatra szorul, miért támad rájuk az ugyancsak a