Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)
Kostyál László: Zala megye képzőművészete a két világháború között
ZALAI MÚZEUM 13 2004 Kostyál László Zala megye képzőművészete a két világháború között A számottevő vérveszteséggel járó első világháború utáni trianoni döntés Zala megye jelentős területének - a teljes csáktornyai és perlaki járás, illetve a nagykanizsai és az alsólendvai járás egy része - kihasítását, és a szomszédos Jugoszláviához csatolását eredményezte. A trauma, miként a magyarság körében mindenhol, Zalában is meglehetősen mély volt, s jelentős szellemi válságot idézett elő, amihez a művészeti életben a három polgárosodó kisváros elvesztésének közvetlen kulturális hatása társult. A változatlan keretek és a változatlannak tűnő külső formák mögött megváltozott a művészeti alkotások hangsúlya és hangvétele, a tematikának egyik központi elemévé vált a nemzeti tragédia. Az újabb európai művészeti áramlatok iránti megkésett és óvatos tájékozódás előtt is bezárultak a korábban a vidéki Magyarországon is meg- megtalált kiskapuk. E felszín alatti, s nem elsősorban a stiláris változások teszik indokolttá, hogy az 1920-1945 közötti negyedszázadot önálló korszakként kezeljük, s így próbáljuk meg a művészeti életben zajló folyamatokat figyelemmel kísérni. A 20. század első felének általános jelzőjeként - a képzőművészet terén - „a provinciális naturalizmus korszaká"-nak fogalmát vezette be néhány évvel ezelőtt jelen sorok írója. 1 Bár a jelző kicsit sommás, és célszerűnek tűnik árnyalni, alapvető megváltoztatására nincs szükség. A Zala megyében élő művészekre - talán az egyetlen Egry Józsefet leszámítva - illik a provinciális kifejezés, legalábbis ha ezt „vidékies" értelemben, degradáló felhang nélkül használjuk. Nem tartoztak a magyar művészet élvonalába, nem láthatunk itt merész újításokat, karakterisztikusan egyéni megnyilvánulásokat, sem a korszakban második hullámával kibontakozó európai avantgárd jellegzetes attitűdjeit. A művészeti élet hűen tükrözte a csupán vékony értelmiségi réteggel bíró, elmaradott megye szellemi életét, amelynek megbízható, szürke konzervativizmusa nem is igényelte az új törekvések által keltett izgalmat és pezsgést. A művészek stilárisan a 19. századi akadémikus, naturalisztikus hagyományokból indultak ki, melyeken a nagybányai művésztelep immár szintén akadémikussá váló, frissebb szemlélete lazított egy kissé. A főiskoláról kikerülve stílusfejlődésük lezárult, hisz művészileg kevéssé iskolázott közönségük és megrendelőik nem is tolerálták volna a továbblépést. Erre az értetlenségre jó példa a zseniális Egry esete, akinek alkotásai a megyében visszhangtalanok maradtak. A langyosnak tekintett középszernél kvalitásuknál - Zala György, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Boldogfai Farkas Sándor - vagy/és stiláris igényességüknél - Schadl János, Szobotka Imre, Vajda Lajos - fogva többre vágyó alkotók tanulmányaikat követően lehetőségek hiányában nem tértek haza. Az itt alkotó művészek többnyire az iskolák rajztanárai közül kerültek ki, a művészpályával megélhetési forrásként próbálkozó kevesek (Pataky Andor, Sass Brunner Ferenc) műtermi alkotásaik mellett elsősorban közösségi megbízások - pl. hősi emlékművek és portrémegrendelések révén jutottak bevételhez. A másik oldalról viszont nem ritkán derék iparosok (szobafestők, 2 kőfaragók 3 ) kaptak komolyabb művészi felkészültséget igénylő (hasonló jellegű) munkákat. A művészet és a kézművesség közötti határ számos esetben igen rugalmasnak bizonyult. Akár büszkén ki is húzhatnánk persze magunkat, hiszen ugyanebben az időben a dessaui BAUHAUS hangadói éppen eme határ eltörlésén fáradoztak, azonban Nyugat-Magyarország itteni szegletében e jelenség mögött összehasonlíthatatlanul más hátteret kell látnunk, hisz éppen a kétféle tevékenység karakterisztikus szétválasztására lett volna szükség. Az első megközelítésre kevés izgalmat sejtető kép hű tükre a vidéki kisvárosok világának, jellemzőnek is mondható Magyarországnak azokon a részein, amelyekre éppen a fentebb felsoroltak miatt művészettörténet-írásunk kevéssé fordít figyelmet. Fejlődése,
