Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)
Kostyál László: Zala megye képzőművészete a két világháború között
282 Kostyál László megnyilvánulásai, alkotói mégsem tekinthetők indifferensnek a kutatás szempontjából, mert azt a csaknem mindenkor árnyékban maradó pólust képviseli, amelyhez képest a napfény, azaz a figyelem ráirányul a másikra, de amely nélkül az a másik sem lenne az, ami. I. A művészeti élet keretei A művészeti élet általános keretei jórészt hiányoztak. A művészetre való közösségi odafigyelés nem terjedt túl egy-egy megyei vagy városi ösztöndíj odaítélésén, vagy néhány kiállításnak a közgyűlési terembe történő befogadásán. A műpártolás meglehetősen esetleges volt. Bár 1924 nyarán Göbel Árpád zalaegerszegi és Pfeifer Elek nagykanizsai rajztanár kísérletet tett a zalai Műbarátok Körének felállítására 4 - ennek feladata a zalai müvésztehetségek felkutatása, pártolása és a képzőművészetek megkedveltetése lett volna -, a szervezetről a későbbiekben nem hallani, így a próbálkozás alighanem sikertelen maradt. Pfeifer ősztől már a szegedi főreáliskola tanára volt, s érkezését követően - szinte azonnal - megalapította a városban a festőiskolát (óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy a végig nem vitt zalai próbálkozás valamiféle kompenzálásaként). 5 A művészeknek a megyében egészen 1943-ig 6 - nem volt helyi szervezetük, előfordult azonban, hogy más város művészegyesületének kiállításán léptek fel. 7 Az országos szervezetekben való esetleges aktívabb közreműködésükről nem tudunk 8 . A kiállításoknak nem volt állandó helyszíne, mondhatni, hogy azok szervezése ad hoc jelleggel történt. Kevés erre alkalmas tér volt még a megyében, a közgyűlési termek mellett elsősorban a szállodák és éttermek dísztermei. Zalaegerszegen az Arany Bárány, Nagykanizsán a Central és a Kaszinó, Keszthelyen az Amazon és a Hungária Szálló rendezte a legtöbb tárlatot. Vándorkiállítások gyakran éppen használaton kívüli bolthelyiségekben nyertek elhelyezést. Elsősorban növendékeiknek, ritkábban tanáraiknak rendeztek kiállításokat a középiskolák, egy-egy termüket kiürítve erre a célra. A korszak utolsó éveiben az újonnan épült keszthelyi Balatoni Múzeum számított a megye legrangosabb és legalkalmasabb kiállítóhelyének. A tárlatok döntő többsége kereskedelmi jellegű volt, céljuk a kiállított alkotások eladása. Ismert művészek (leggyakrabban, több-kevesebb rendszerességgel Hénel Gusztáv és lánya, Margit fordult meg elsősorban Egerszegen és Kanizsán, de jártak itt Pettes József, Vastagh Gyula, Czencz János, Pécsi Pilch Dezső és mások is) hozták el és kínálták képeiket, máskor vándorkereskedők vagy művészházak rendeztek tárlatokat, gyakran neves festők alkotásaiból. A művek a közönség ízléséhez igazodtak, leggyakoribbak a táj- és a zsánerképek. A közönséggel mélyebb szinten kommunikálni óhajtó, vagy neki szellemi élményt kínáló, a kommercialitást háttérbe szorító mentalitás ritka, csupán egy-két nagy, igen sok alkotót felvonultató, földrajzilag jelentősebb (legalább megyényi) területet átfogó kiállítás (mint az 1925-ös zalaegerszegi [általános jellegű] nagy kiállítás, az 1936-os, szintén megyeszékhelyi Göcseji Hét keretében rendezett tárlat, vagy az 1934-es keszthelyi képzőművészeti kiállítás) esetén merült fel, de ott is inkább a kiállítás, mint a bemutatott anyag jellegéből fakadt. Ebből következően a művészet szerepe is más volt, mint napjainkban: a díszítő és a felhalmozási - köztereken a propagandisztikus - funkció domináns jelleggel bírt a szellemi érték-közvetítéssel, ízlés-formálással szemben. A művészeti oktatást az iskolákban művész-rajztanárok végezték, a nagyobb középiskolákban - így Zalaegerszegen vagy Sümegen - ketten is, akik azonban nem csak szabadkézi, hanem műszaki rajzot is tanítottak. A képzőművészetnek gyakorlatilag ők voltak a letéteményesei. Tanítottak, festettek, kiállításokat rendeztek, előadásokat tartottak, szakértői véleményeket formáltak, megbecsült és elismert tagjai voltak városuk intelligenciájának. A felsőbb iskolai rajztanárok esetében természetesnek tűnt a művészi tevékenység. Nevüket a helyi sajtó leplezetlen büszkeséggel emlegeti, hisz máshol kiállított képeikkel városuk hírnevét is öregbítették. így írt például a Zalamegyei Újság emelkedett hangvételű tudósítást a Zalaegerszegről 1927-ben Győrbe távozott Kassa Gábor művésztanár új állomáshelyén nyitott bemutatkozó kiállításának sikeréről. 9 A művészeti oktatás másik formáját a szabadiskolák képezték. A legnagyobb hírnévre Sass Brunner Ferenc még 1908-ban alapított nagykanizsai szabadiskolája tett szert. Érdekessége, hogy a mester ennek keretei között ismerkedett meg későbbi feleségével, Farkas Böskével, akivel számos közös kiállítást rendeztek. Sassné Farkas Böske 1929-ben lányával együtt Indiába költözött, ahol képeivel komoly elismertséget szerzett. Sass Brunner több dunántúli városban is „állított fel" „festőművészeti iskolákat", 10 amelyek a gyakorlatban alighanem az általuk később Keszthelyen meghirdetett, hathetes festészeti és iparművészeti tanfolyamhoz 11 lehettek hasonlók. Az ilyen jellegű magántanfolyamok azonban veszélyeket is rejtettek magukban. 1926 év elején Radocza Lajos zalaegerszegi iparművész a helyi sajtóban és utcai plakátokon hirdette itteni iparművészeti tanfolyamát, melyet a Tompa utcai iskolában tartott. Szép számú hallgatóságától egy idő után pénzt szedett össze, hogy Bécsbe utazva nyersanyagot és szerszámokat szerezzen be az oktatáshoz. Hoppon maradt tanítványai azután hiába várták vissza a „mestert", ő
