Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Szőke Béla Miklós: A határ fogalmának változásai a korai középkorban [Adatok a Kerka-vidék kora középkori településtörténetéhez]

A határ fogalmának változásai a korai középkorban 181 WOLFRAM 1979, 104. - bár a Conversio szerzője egybemossa a hunokat az általa ugyancsak hunoknak nevezett avarokkal, ezért sorolja a „hunok" által elűzött népek közé a gótokon kívül a gepidákat is). Joggal tekintette ezt időhatárnak, hiszen a barbárok betelepítése csak látszólag járt haszonnal, s ígért új, hathatósabb védelmi formát, valójában azokat a centripetális mozgásokat erősítette fel, amelyek a birodalmat összetartó erők és értékek ellen hatottak. Ráadásul nem váltotta be azokat a reményeket sem, amelyeket a betelepítésektől reméltek. Ennek legfőbb oka a germán törzsek sajátos politikai szervezeti formája, a személyes kötelékekre épülő „állam", amit a történetírás Personenverbandstaatnak nevez. Ennek szubsztrátuma pedig még nem a terület, hanem személyek köteléke, elsősorban egy nép, azaz lényegében tekintélyen és alárendeltségen, vezetésen és kíséreten alapul, az államhatalmat pedig a király és nép, király és nemesség közötti sokoldalú kapcsolat pótolja (GYÖRFFY 1983, 382-383. további irodalommal). Az avar kaganátus határvédelme - a gyepű 582-re Sirmium, a kelet római birodalom északi kapuja is avar kézre jutott, ezzel a hajdani Pannónia provincia maradéktalanul avar fennhatóság alá került. Az avar kagán ettől az időtől fogva a Kárpát-medencét egységbe foglaló politikai hatalom fejeként végképp lerázta magáról a szövetségi viszony amúgy is egyre formálisabb, egyre vékonyodó jogi burkát. Az „évpénz" már nem a szövetségi szolgáltatások, hanem - a maga nyers valóságában - a béke ellenértéke. A kaganátus ebben a korai fázisban külső jegyeiben, megjelenésében ekkor még a nomád és nem-nomád törzsek változatos személyi kapcsolatokra épülő olyan képlékeny szövetségi rendszere, ami természetszerűleg nem rendelkezett rögzült határokkal - sok vonatkozásban tehát a népvándorlás kori germán törzsek Personenverbandstaatjához hasonlóan szerveződött. Csak miután a 7. század második felében hatalmi krízisek során ment át, s az általa uralt területet végleg a Kárpátok koszorúja övezte, kezdett el a kaganátus egy, a kora feudális szerveződésnek megfelelő, területileg is határozottabban körvonalazható, európai normákhoz jobban igazodó hatalmi formációként működni. A történeti és régészeti források egybehangzó adatai alapján az avarok csak a 7. század végén, 8. század elején gondoltak először arra, hogy szállásterületüket lakatlanul hagyott széles határsávval védjék. Ezt különösen nyugaton, a bajor hercegséggel, és a mögötte egyre erősödő Karoling-birodalommal szemben, a Duna felső szakaszánál építették ki, hiszen az itt áthaladó, ősidők óta használt utakon lehetett a leginkább akadály nélkül eljutni az avar lakta területekre. A Zala folyó és Graz térsége között, továbbá a Muraközben pedig a karantán fejedelemség, s az észak-itáliai langobárd királyság felé jött létre egy hasonló gyepűsáv. Tovább délen és keleten azonban már jóval bizonytalanabbul mutatható ki a mesterséges határ megléte. Bár Asparuch dunai bolgár fejedelem az Al-Dunától északra és délre, Dobrudzsában és Besszarábia déli felén szintén ez idő táján, a 680-as években építtet sáncokat, hogy törzsterületét nagyobb biztonságban tudja, azok az avar szállásterület keleti határától még igencsak messze húzódtak. Az avarok irányába csak jóval később, a 8. század végén rögzítették a bolgár határt, a Timok és Iskar folyóknál (ld. a Timok menti szláv törzs, a timocánok 9. század eleji történetét FIEDLER 1992, 21-24, 26, Abb. 2). Az avar kaganátusnak egyedül északon nincs mesterségesen kialakított határa - nyilván azért, mert ott a Kárpátok bércei természetes határt alkottak. A gyepű (Grenzverhau, indago) és gyepűelve (Grenzödland, vastus, solitudo) azonban - a közhiedelemmel ellentétben - egyáltalán nem a nomádokra jellemző védelmi rendszer, sőt a települetlen és lakatlanná tett határsávval való védekezés a történeti és néprajzi adatok alapján inkább a megtelepült, földműves népeknél jelenik meg (VÉKONY 1983). Megvan ez a keltáknál és a germán törzseknél, akik a dicsőség jelének tartották a határszomszédok elvándorlását, s ha a szomszédukban senki sem mert megtelepedni {Caesar, De bello gallico VI. 23, 1-2), nincs meg azonban pl. a „nomád" szkítáknál. Jellemző, hogy a nomád besenyőkkel szemben határvédő várak és az ország „körülárkolása" mellett puszta határsávot alkalmaztak a megtelepült kazárok, méghozzá sikerrel, miként később az oroszok a kunokkal szemben. Ezt a kazár típusú határvédelmi rendszert találjuk meg a kései avaroknál, majd a honfoglaló magyaroknál is, utóbbiak ugyanis szinte változtatás nélkül felújították az avarok gyepű gyepűelve rendszerét. (A határvédelemmel kapcsolatban érdemes felfigyelnünk CZEGLÉDY 1967, 86 azon adatára, hogy a „kazárok a nekik meghódolt népeket, ugyanúgy, mint a nyugati türkök,... egy-egy iltbár és egy-egy tudun vezetése alá helyezték," ami alapján VÉKONY 1983, 223 egyenesen kazár hatásra vezeti vissza a késő avar kori tudun méltóságot.) Az avar szállásterület védelmének legsérülékenyebb része a Duna-völgy kelet felé szélesre kitáruló kapuja. Az avarok ezért a Duna mentén mélyen előretolták a határt, egészen a bajor települési tömb keleti határáig, ami - ahogy ezt a régészeti adatok is alátámasztják - a Traun folyónál, a Duna déli mellékfolyója nyugati partjánál húzódott, kis előrenyúlt ékkel Lauriacum/Lovch felé (PERTLWIESER 1980, Abb. 13),