Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Szőke Béla Miklós: A határ fogalmának változásai a korai középkorban [Adatok a Kerka-vidék kora középkori településtörténetéhez]

182 Szőke Béla Miklós míg északon, Linztől egészen Regensburg környékéig (ld. pl. Regensburg-Harting, templom körüli nemesi temető lovas (!) sírjának avar kengyelpárját RIECKHOFF - PAULI 1987, 86; Abb. 67, 126; Abb. 103. 1-2). A Duna tehát nemcsak az avarok és szlávok, de a bajorok és szlávok között is határfolyóként viselkedett (MENKE 1988, Abb. 36). A bajorok és avarok közti, hivatalosan kijelölt határnak (limes certus) - mivel a Dunától északra ilyennek nem sok értelme lett volna - a Duna kelet felé következő déli mellékfolyóját, az Enns folyót tekintették. Amikor tehát Nagy Károly 791 őszén seregeivel Regensburgból az avarok ellen indult, első táborát az Enns folyónál (castra super Anesum posita), azaz feltehetően Lauriacum/Lorchnál verte fel és három napot imádkozással és böjtöléssel töltött itt el, ... nam is fluvius inter Baioariorum atque Hunorum termines médius currens certus duorum regnorum limes habebatur („mivel ez a folyó, ami a bajorok és avarok határterületei között folyt, a két birodalom közti biztos határként szolgált" - Ann. qui dicuntur Einhardi a. 791, MMFHI. 1966 38 - magyarul: SZÁDECZKY KARDOSS 1998, 277). Az Enns folyót már legkésőbb a 7. század végétől határfolyónak tekintették az avarok.

1 Ebben az időben történt ugyanis, hogy Szí. Emmerám az avarok közt téríteni akart, Theodo (ca. 680-ca. 716) bajor herceg azonban megakadályozta ebben, mondván, az Ennshatárnál éppen ellenségeskedések és harci cselekmények zajlanak. Az avarok ugyanis „...a városokat, amelyek a határfolyót jelentő Ennsnél feküdtek, elpusztították; azokat szinte teljesen elhagyták, mintha vad állatokra hagyott erdők lennének... " (Arbeo: Vita et passió Sancti Haimhrammi Martyris, 5—10. Übersetzung von Bischoff, B. München 1985

2

, 12). Ezért Emmeram Regensburgban maradt, és 685-690 táján ott fejtette ki reform-egyházi tevékenységét (WOLFRAM 1975, 57-58). Egy évtized múlva javulni látszott a helyzet az avar-bajor határnál. Szt. Rupert (- ca. 715/16) wormsi püspök, a Karoling-ellenes nemesi ellenzék prominens tagja (WOLFRAM 1972) bajor földre érkezve térítő tevékenységét elődjéhez hasonlóan az avar földre is ki akarta (?) terjeszteni (Conversio Bagoariorum et Carantanorum с 1. = Gesta Hrodberti (LOSEK 1997). Rupert döntésének helyességét, hogy Lauriacumot (Lorch) választotta térítő munkája bázisának, a régészeti adatok is igazolni látszanak. A római kori, korai keresztény- és Karolingkori építési fázisok azt mutatják, hogy a Laurentiustemplomnak erős települési és kultuszkontinuitása volt, ami alapján valóban „megfelelő helynek" (locus aptus) látszott a térítés feladatának elkezdéséhez (ECKHART 1975; ECKHART 1981). A határ a kései avar korban A gyepű - gyepüelve rendszert alkalmazó népeknél meglehetősen elterjedt jelenség, hogy a határra idegen népcsoportokat telepítenek, a puszta határvidék pedig egyfajta politikai refugiumként szolgál, amit vagy a fenntartó hatalom menekültjei, vagy (felszámolás után) annak telepesei, esetleg - az illető hatalom meggyengülésekor - idegen, új etnikai elemek népesítenek be (VÉKONY 1983, 228-229; 235-236). Nem mindenütt volt azonban így. A térséggel foglalkozó régészek és történészek jelentős része egyetért abban, hogy a Duna völgyének felső szakasza az Enns és a Bécsi medence között a 8. században jórészt lakatlan, gyepűőrök kis lélekszámú telepeivel őrzött terület volt. Mihelyt azonban a 9. század elején megszűnt a Duna-völgy védelmi funkciója, a termékeny folyóvölgyet alig egy évtized alatt újra sűrűn benépesítik a keletről és nyugatról egyaránt érkező telepesek. A Karoling-birodalom lassú, de szívós terjeszkedésével együtt zajlott a népesség kulturális, szellemi átalakulása, viseletének, ízlésvilágának, értékrendjének a változása. Arról azonban, hogy ez mennyi idő alatt és hogyan történt, megoszlanak a vélemények. A fentiekkel szemben gyökeresen más nézetet képvisel Erik Száméit (SZÁMÉIT 2000). Szerinte ugyanis a Felső-Dunavölgy már a 8. században is legalább olyan sűrűn lakott volt, mint a korábbi, majd a későbbi századokban, mivel az alapjában véve késő antik romani alapnépesség az egész korai középkorban folyamatosan és jóval jelentősebb lélekszámmal volt jelen a Duna mentén és a Kelet-Alpokvidéken, mint azt korábban gondolták. Erre az alapnépességre települtek rá - annak műveltségét, tradícióit, szokásait, részben viseletét is átvéve - a szláv törzsek, akik ugyanakkor az egész térség műveltségét meghatározó avarság tradícióit is követték. A kevert jelleg miatt etnikailag teljesen meghatározhatatlan, karakter nélküli népesség alakult ki, aminek legfeljebb időben változó műveltségét lehet periodizálni. Ennek érdekében egy sajátos kronológiát alkot, hogy a Felső Dunavölgy valójában csak a Karoling hadjáratok (791-811 között) után megnövekedett népességének emlékanyagát a teljes 8.-9. század mintegy kétszáz évére egyenletesen széthúzhassa. Úgy véli ugyanis, hogy ez egy olyan a népesség, amelynek régészeti műveltsége késő Merowing-kori bajor és kései avar elemekből építkezett, temetkezési szokásaiban avar tradíciókat követett, s nyelvében szláv maradt, temetőit pedig a 8. század elejétől folyamatosan használta a 9. században, tehát a Karoling fennhatóság alatt is, némelyiket egészen a 10. századig. Ezt, az eredetileg csak a Duna völgyi népességre rekonstruált képletet kiterjeszti