Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Szőke Béla Miklós: A határ fogalmának változásai a korai középkorban [Adatok a Kerka-vidék kora középkori településtörténetéhez]

A határ fogalmának változásai a korai középkorban 179 1969a; FIEDLER 1986), ami 700 km hosszan, néha hármas vonalban öleli körbe a szarmata földet AquincumXöl (Budapest-Obuda) Viminaciumig (Kostolac). A régészeti kutatások alapján a limes Sarmatiae-t a 3. század végén - 4. század elején létesítették, legkésőbb a 322. évi szarmata hadjárat után (HOREDT 1974; SOPRONI 1969b; SOPRONI 1974. - Hasonló határelem lehetett az árkok másik sorozata, az ún. Brazda lui Novae, ami a Vaskaputól a Kárpátok lába előtt 300 km hosszan futott kelet felé). Mindazonáltal nincs okunk feltételezni, hogy a rómaiak legénységgel látták el, s hogy közvetlen kapcsolat volt közte és az olyan késő római erődök között, mint pl. a Hatvan-gombospusztai erődítés vagy a felsőgödi nagy tábor, amelyek az árok közelében feküdtek (NAGY 1972, 27-37). Az árok- és sáncrendszer inkább egyfajta politikai határvonal, a római ellenőrzés jele, hogy megkülönböztesse a rómaiak „állandó klienseit, a szarmatákat" (Amm. Marc. 17. 12.15) a tőlük északra és keletre lévő vandáloktól, taifaloktól, gepidáktól és gótoktól (MÓCSY 1974, 271). Jellemző, hogy amikor a gótok és gepidák erőteljesebben szorongatni kezdték a szarmatákat, a limes Sarmatiae semmiféle katonai szerepet nem játszott a küzdelmekben, ugyanakkor AquincumXóX délre az egész szektort őrtornyokkal és erődökkel erősítették meg. I. Valentinianus uralkodásának vége felé pedig a Dunakanyarban, ahol a szarmaták és a kvádok territóriuma találkozott, építettek nagy számú burgust, s létesítettek belső erődítéseket vagy már meglévőket korszerűsítettek, egyes limes-táborokat pedig átépítettek (A belső erődök funkciójának és keltezésének kérdéséről: TÓTH 1985; TÓTH 1987-88). A limes és a Limesvorfeld kapcsolatát különösen jól jellemzik azok a római stílusban épült, néha fürdővel is felszerelt, római árukkal teli villák, amelyek Carnuntum/Petronell és Brigetio/Ószöny között, a Dunába torkolló folyók völgyében, a mai Dél-Morvaország és Szlovákia tág térségében, a markomannok és kvádok territóriumán feküdtek (KOLNÍK 1990; KOLNÍK 1991; PITTS 1989, 45-58). A legkorábbi épületek a 2. századi markomann háborúk után, Commodus (180190) alatt felépültek már, de mindegyiket használták még (vagy újra) a 3. és 4. században. Közülük a Borostyánkőút mentén fekvőkben feltehetően inkább római kereskedők laktak, míg mások római katonai biztosok házai vagy erődjei lehettek, Musovhoz hasonlóan, amiben római fegyvereket is találtak, megint mások pedig, mint Cífer-Pác, a helyi hercegek székhelyeiként működhettek. A római építkezések és a nagy számú kereskedelmi árú a rómaiakkal tartott szoros és általában békés kapcsolatot példázzák, mint ahogy az is, hogy a kvádok, szarmaták és jazigok reguláris etnikai egységekben szolgáltak a római seregben. A Limesvorfeld ellenőrzésére megvalósított római politika sokáig sikeres volt, még ha a végén a szvébek, vandálok és gótok egyre nehezedő nyomását már nem is bírta el. A foederati a határvédelemben A receptio nélkül szövetségesi státuszt nyert gótokat fegyveresen és nagy népi tömbjeikben a balkáni provinciákban letelepítő császári rendelettel (376), majd a HadrianopolisnéX ennek következményeként (is) elszenvedett katasztrofális vereséggel (378) új fejezet kezdődött a római birodalom és a határait ostromló barbár törzsek viszonyában (VÁRADY 1961, 40-41). A hadrianopolisi csatában kulcsszerepet játszó, Alatheus és Saphrax vezette greutungi gót-hun-alán csoport 379-től Pannónia provinciában portyázott, s egészen a mai Burgenland és Steiermark határáig hatolt, hogy aztán Gratianus császárnál foedus megkötését kierőszakolva - pontosabban nem meghatározhatóan, de - feltehetően jórészt a Dunántúlon telepedjen le (ld. Amantius püspök sírkövét CIL 5. 1623; WOLFRAM 1990

3 252-257). Településterületük központjának a történeti adatok inkább Pannónia secunda és Savia tartományokat (VÁRADI 1969, 36, 519-522), míg a régészeti tények a kelet-dunántúli települési területet valószínűsítik. (SOPRONI 1985, 86. szerint a barbár kerámialeletek alapján leginkább Valeria és Pannónia prima provincia jöhet szóba). 402-ben a nyugati gótok Alarich vezetésével, aki ekkor már magister militum per Illyricum, Dél-Pannoniában telepedtek le, egy másik csoportjuk pedig sógora, Athaulf vezetésével Nyugat-Pannoniában. Végül 405-ben Radagaisus vonult át vegyes összetételű barbár seregével Pannonián, hogy Itáliába törjön. S bár 408-ban a nyugati gótok is továbbvonultak Itália felé, a tartomány nem tudta visszaállítani hajdani szervezettségét, már nemcsak a katonai védelem, de a közigazgatás sem működött (MÓCSY 1974, 353-354: 408-ra keltezi a római lakosság első s legnagyobb elvándorlását). A menekülő, kivándorló csoportok lehetőleg magukkal vitték a helyi mártírok ereklyéit is, amelyektől vándorlásuk alatt és új hazájukban védelmet vártak. (MÓCSY 1974, 353; ALFÖLDI 1938, 162-163; NAGY 1939, 68 skk.). 433-tól Pannónia Prima közvetlen hun fennhatóság alá került, amit Attila halála után, 455-ben már eredménytelenül kísérelt meg visszahódítani Avitus császár. A 4. század második felében - 5. század elején történtek tehát egyértelművé tették, hogy a statikus dunai limes egyre kevésbé jelent hatásos ellenőrzést a barbár törzsek felett. Ezért mindinkább a rugalmasabb területvédelemre tértek át: előbb a belső erődök