Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Szőke Béla Miklós: A határ fogalmának változásai a korai középkorban [Adatok a Kerka-vidék kora középkori településtörténetéhez]

180 Szőke Béla Miklós rendszere épült ki, majd pedig szerződésben rögzített módon a beletelepült szövetséges barbár népcsoportokra bízták az általuk elfoglalt szállásterület (ellenérzését. Ebben a védelmi rendszerben az egyre fogyó romanizált helyi lakosság mindinkább a fallal kerített városokba és belső erődökbe húzódott, míg a termőföld és a paraszti gazdaságok védelmét mind hatékonyabban látták el a foederati barbár törzsek mindig fegyverbe hívható tagjai. Az új védelmi stratégiát jelenítik meg a korábbi katonai táborok sarkába épített, új típusú katonai erődítések (ld. pl. Carnuntum), amiket azután építettek, hogy a reguláris limitanei csapatokról áttértek a comitatenses és az ezeket pótló szövetségesek alkalmazására (SOPRONI 1986). A foederati pontos statusát eléggé bizonytalanul lehet csak körülhatárolni. A közvetlen katonai, politikai érdekek világosak: a birodalomnak olyan, bármely részén bevethető fegyverforgató tömegekre volt szüksége, akiknek az utánpótlását már nem lehetett sem a különféle kedvezményekkel katonaállításra sarkallt veterán családokból, sem a kényszersorozással hadra fogott határ-menti törzsekből megoldani. De nem tudjuk, hogy bizonyos szövetségi enklávéknak milyen volt a kapcsolata a határral, amit kontrollálniuk és őrizniük kellett, aktuálisan mekkora határrészt felügyeltek és tartottak kézben, s azt sem, hogy mikor voltak a reguláris sereg részei és mikor - ami frekventáltabbnak látszik - toborozták be őket irregulális erőként speciális hadjáratokba. A hun - gót periódus után, az 5. század végére, 6. század elejére Pannónia kapcsolata a birodalom központi részeivel egyre virtuálisabbá vált. A germán népvándorlás utolsó törzseit, a langobardokat és gepidákat a kelet-római birodalomhoz kötő szerződés már inkább csak egyfajta „használatbavételi engedélyt" jelentett. Hiszen a tartomány romanizált, keresztény népessége részben elvándorolt, részben pedig kicserélődött a régebb óta a szomszédságban élő, s mind nagyobb tömegben a tartomány belsejébe beszivárgó romanizált barbárok, szvébek (CASTRITIUS 1995) és más dunai germán és szarmata népcsoportok tagjaival. A langobardok már nem egy virágzó római tartomány lakossága közé/fölé, hanem azok helyére települtek. (A kutatás máig megoldatlan feladata a helyben maradt, továbbélő romanizált lakosság összetételének, számarányának vizsgálata. A közvetlenül szomszédos déli és nyugati tartományok romanizált lakosságának a 7. század elejéig régészetileg is dokumentálható jelenlétével szemben Pannónia provincia területén eddig főként az újonnan betelepült barbár törzsek régészeti hagyatékának vizsgálatára fordítottak gondot. Annak ellenére, hogy a források sehol sem szólnak a provincia teljes elnéptelenedéséről, vagy arról, hogy a gótok, langobardok, gepidák lakatlan területre költöztek volna be, a régészeti emlékanyag egyelőre ezt a benyomást erősíti. TÓTH 1987). A császár azonban nem mondott le Pannóniáról. Bizánc fenntartotta jogigényét a Dráván túli területekre is, ezeket a 6. században sem szűnt meg római földnek tekinteni, a felette való rendelkezés joga bizánci felfogás szerint - továbbra is az impérium Romanum örökösét, Bizáncot illette meg. Ezt példázta a langobardokkal kötött szerződés 546/547-ben, amikor I. Iustinianos császár (527-565) Audoin királynak adományozta Pannónia Secunda és Savia tartományok és a hozzá csatlakozó noricumx rész városait és erődített helyeit (Procopius, De hello gothico III. 33. 7-13; BÓNA 1974, 24; MENGHIN 1985, 34; NAGY 1948, 139. 14. jegyzet), s cserébe már nem e területek védelmét, hanem a langobard harcosok haderejét igényelte, hogy megbirkózzon az itáliai ostrogótokkal és a tiszántúli gepidákkal. És ezt példázta az a szerződéstervezet is, ami II. Justinos teljhatalommal felruházott képviselője, Tiberios és a vele egyenrangú avar fél, Apsich között született 570ben. Azzal, hogy e tervezet szerint Baján kagán ekkor Pannónia tartomány nem bizánci kézen fekvő, azaz a Sirmiumon és környékén kívüli területnek a megszállásához a császár hozzájárulását kérte, nemcsak a bizánci álláspontot ismerte el, hanem azt is, hogy az a szerződés, amit a langobardok kivonulása előtt Alboinnal kötött, érvénytelen (NAGY 1948, 138-140. Bár a béke- és szerződéskötés II. Justinos-szal meghiúsult, a kagán elfoglalta Pannoniának a langobardoktól elhagyott területeit, amivel a váratlan nyugati támadások elől is biztosítani igyekezett szállásbirtokait). Az így előkészített szerződés megkötése ekkor ugyan még megtört a császár ellenállásán, ám három év múlva a bizánciak már nemcsak a langobardok elhagyta Pannónia, de a Szávától északra fekvő Pannónia Secunda feletti jogot is átengedték a kagánnak (NAGY 1948, 141). Ellentételként, a langobardokhoz hasonlóan az avarok is megígérték, Hogy alkalmanként katonai támogatást adnak a birodalomnak, így pl. ők is küldtek zsoldosokat a perzsák elleni háborúba (575). A foederati betelepedéssel olyan új fejezet kezdődött a provincia életében, amit még századokkal később is cezúrának tekintettek: így pl. a 870 táján íródott Conversio Bagoariorum et Carantanorum с 6ban - feltehetően Marcellinus comes Chronica]^. alapján - azt olvashatjuk, hogy „az Úr születésének 377. évében és később elhagyták a hunok a Dunától északra fekvő lakhelyeiket, ahol elhagyatott területeken laktak, átkeltek a Dunán és elűzték a rómaiakat, a gótokat és a gepidákat, " azaz a salzburgi szerző is az első foederati megtelepedéstől számította a római kor végét (MÓCSY - FITZ 1990, 50;