Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)
Petánovics Katalin: A zalaszántói tájház – egy népi műemlék viszontagságai
A zalaszántói tájház - egy népi műemlék viszontagságai 259 gép, azután egy vetett ágy következett, amelyben az új és a használaton kívüli ágyneműket halmozták föl. Az ajtóval szembe - az utcai ablak mellé - helyezték el az alacsony, kétajtós szekrényt, a kászlit. Tetejét hímzett terítővel takarták le, s arra porcelán poharakat, egymásba rakott szép tányérokat, ovális talpas tükröt és egyéb csecsebecséket raktak. Aljában fehérneműt tartottak. Az ablak másik oldala mellett lévő sezlonon aludt Ferenczi Aranka, azután ismét egy kétajtós szekrény jött, majd a sort az idős apa régies ágya zárta be. A szoba konyhával közös falát egy, a padlózatra épített négyzet alakú (42 x 42 x 17 cm, fehérre meszelt, alján sárga csíkkal elhúzott) tégla talapzaton álló öntöttvas kályha és a vasvázas mosdóállvány foglalta el. 28 A szoba közepét a négy székkel körülvett régi nagy fiókos asztal uralta. A szabad falrészeken olajnyomatos keretezett szentképek lógtak. A konyha szoba felé eső belső sarkát - és részben a szobával közös falát - a négyszögletes kemence foglalta el. Ebben az 1950-es évekig kenyeret sütöttek. Mellette volt a zománcos asztali sparhelt, ezen főztek, s ezzel fűtötték a konyhát. A konyha nyugati falához támaszkodott a vizespad két vödörrel, majd következett a hastók (bontószék) amelyet disznóvágáskor bontószékként, egyébként asztalként használtak. A kidobott kemence helyére konyhaasztal, a tönkrement sparhelt helyére egyszerű kis gáztűzhely került. A konyha díszét a falba vert szegekre aggatott nagy zománcos fazekak, lábasok, vejlingek, fedőkkel megrakott fedőtartó, tésztaszaggató formák és egyéb, ritkán használatos edények alkották. A kamrában az ajtóval szemben öreg kászli állt, tetején befőttes üvegek, savanyúság, a konyhával közös fala mellett a lisztesláda, a kamra sarkában a kenyérsütés eszközei kaptak helyet. A pitvarból létrával jutottak a padlásra a mennyezetbe vágott, deszkával fedett nyíláson át. Minden terményt - kukoricát, gabonát, babot, diót -, és minden húsfélét - sonkát, kolbászt, szalonnát - ott tároltak, mert a padlás szellős volt, hőmérsékletét a kitűnően szigetelő vastag zsúp-, később a nádtető biztosította. Az istálló padlásán volt a tehenek szénája, oda is létrával jutottak fel kívülről, az oromfalba helyezett ajtón át. A szalmát kazalba rakták az udvaron, a kévékbe kötött kukoricaszárat gúla alakban szintén az udvaron tartották. Ez utóbbit télen a régi disznóól mellé támogatták, hogy megvédjék az állatokat a deszkák résein beáramló hideg ellen. A ház udvari homlokzatával szemben volt a tulipánnal, dáliával beültetett kiskert, amelyet élére rakott téglasor szegélyezett. Az udvari ablak előtt álló egyszerű virágpadon kimustrált zománcos edényekben muskátlit ültettek. A veteményeskert az udvar végén, a sertésól és a galambdúc mögött kapott helyet. A ház előtt, a kiskapu falazott kapubálványához támasztva egy kb. 40-50 cm magas, simára metszett tetejű nagy kő volt valaha. Rajta szokott üldögélni Ferenczi Aranka anyai nagyapja, az öreg Nagy Vendel. A kő eltűnt, senki sem tudja, hova lett. Ferenczi Aranka (1920-1992) egyedül élt. Beteges lévén eltartási szerződést kötött a vele szemben lakó Nagy Józsefékkel, akik halála után megörökölték az ingatlant. A falu képviselőtestülete - a polgármester indítványára - szerette volna a házat megmenteni, s tájházként bemutatni. Az új tulajdonosok beleegyeztek. 1993-ban a műemléki védettség kérelmezése előtt területileg illetékes néprajzkutatóként kikérték a véleményemet a házzal, s a berendezéssel kapcsolatban. Mivel az épület -koránál s építészeti értékeinél fogva megfelelt a népi műemléki védettség feltételeinek - azt javasoltam, hogy semmi lényeges változást ne csináljanak se az épületen, sem a berendezésben. Egyedül a házhoz nem illő sötétszürke kőporos homlokzati vakolást kellene eltávolítani, s helyette visszaállítani az eredeti fehér meszelést. A szomszédok szerint a tulajdonos csak azért vakoltatta erre a sötét színre, mert betegsége miatt szabadulni akart az évenkénti meszelés gondjától, és nem azért, mert tetszett neki. Az utcára néző ablakot sem nagyították meg annyira, hogy feltűnően zavaró lenne, ezért azt indítványoztam, hogy hagyják meg mostani állapotában annál is inkább, mert jelzi azt a törekvést, hogy legalább az utcafront legyen a 20. század igényének megfelelő. Ugyanez az álláspontom a szoba jelenlegi állapotáról is. Ha visszaállítanának egy hagyományosnak tartott ún. sarkos berendezést, - amint ez fölmerült egyesek részéről - meghamisítanák a valóságot, s egy mesterkélt, talán sohasemvolt életteret teremtenének a szobában. Hasonlóan foglaltam állást a kemence újbóli megépítésével szemben is - amelyet a műemléki hivatal javasolt - mert a kemence a füstöskonyha része volt, most pedig a háznak van kéménye. Valósághűbb megoldásnak tartom, ha következetesen megmaradnak a ház mostani állapotánál. Az emberek körülményei az élettel s az évekkel együtt változnak, s ezt a változást egy szegény család szerény lehetőségein keresztül most módunk van bemutatni. Szabadtéri Néprajzi Múzeumaink és tájházaink lakásbelsői többnyire a 20. század eleji hangulatot őrzik, s a látogató mindenütt hasonló sémával találkozik egy-egy tájon belül. Most éljünk a lehetőséggel, mutassunk be eredeti helyén egy olyan házat, amelynek korát építési sajátságainál fogva a 19. század közepére datálhatunk, s amely tipikus példája a dunántúli füstöskonyhás paraszti építészetnek - s végül amelyik terméskő falazási anyagánál fogva a Balaton északi feléhez kötődik.
