Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Bencze Géza: Kísérlet az Ormándi-berek lecsapolására [1814–1821]

Kísérlet az Ormándi-berek lecsapolasara (1814 - 1821) 209 területet jelez. Mindössze a balatonmagyaródi határban fekvő szigeteken, illetve a már magasabban fekvő ormánd-pusztai határban találhatók fás-bokros területek. A Ormánd-pusztától Balatonhidvégig szinte egyenes vonalú megyehatárt a zalai oldalon az ekkor Ormándi-víznek nevezett folyás kíséri, valóságosnál talán kissé határozottabb vonalvezetéssel. A térkép szerint ekkor Ormánd-pusztán nem található - a későbbi időkben többször említett - vízimalom, egyedül Kápolna-pusztánál hajtotta malom kerekét az itt már ekkoriban is csatornára vett és gáttal elrekesztett patak. Nagy József somogyi megyei mérnök 1802-es megyetérképén még ennyi információ sem található, talán egyedül a berek alakhelyesebb rajza emelhető ki az amúgy nagyszerű alkotásból. E megyetérképeken kívül a két megye levéltárában sajnos egyetlen olyan községi úrbéri térkép sem található, amelyen a berek valamely érdemi részlete megjelent volna. Bármelyik megyetérképet vesszük kézbe, szembetűnik a tavak, a folyók, a patakok elmocsarasodott melléke. Somogy vármegye 1802. évi közgyűlési jegyzőkönyvében olvasható is, hogy „...Somogy vármegyében nincsen oly terület, melynek valamely része, vagy a Dráva és Balaton vagy a megyei elsárosodott folyóknak (milyenek a Kapós, Rinya, Almás, Ókor, Sió, Kanizsnica és számtalan más, azon helyek után elnevezettek, melyeken keresztül folynak) gyakori kiöntései vagy végre a lehulló csapadék s a völgyekből kiömlő vizek miatt sáros, mocsaras ne volna..."

7 Nem volt ez másképpen a szomszédos Zala megyében sem. Hatalmas területeket foglaltak el a balatonmelléki lápok és berkek, az elmocsarasodott és elvadult folyóvizek olykor hatalmas, feliszapolódott árterei. A víz, a mocsár alapvető tájalkotó tényező a XVIII. század végén is. A vizek évszakos és időszakos változásainak, de főleg az áradásoknak kártételeit csak nehéz és megfeszített munkával lehetett helyrehozni, főleg ahol a több évtizedes gondozatlanság már a természetnek adta át a vizek mellékeit. A XVIII. század második felétől a népesség és a megművelt földterületek gyarapodásával, de elsősorban is az uradalmi gazdálkodás térnyerésével párhuzamosan vidékünkön is megfigyelhető az addig megműveletlen, vagy haszonvételt alig nyújtó területeknek a mezőgazdasági termelésbe történő bevonása. A művelés tekintetében addig érintetlen, nagykiterjedésű, posványos-mocsaras területekre mindaddig nem gondoltak, amíg elegendő művelhető, vagy irtás útján viszonylag könnyen termővé tehető föld állott rendelkezésre. A majorsági gazdálkodás növekvő földigényének kielégítése kapcsán vetődött fel a vízviszonyok rendezésének a kérdése, a vízborította és vízjárta területek árvédelmi és vízhasznosítási újjászervezése. A Kis-Balatonnal, az Ormándi-berekkel kapcsolatos vidéken először a Széchényiek balatonmagyaródi uradalmában hoztak intézkedéseket az 1800-as évek legelején a berek szélén elterülő vizenyős földek és rétek víztelenítésére, viszonylag egyszerű módon történő csatornázására, a nyert területek intenzívebb hasznosítására. Az uradalmi tiszttartó feladatai közé tartozott a már elkészült csatornák tisztítása, jó karban tartása, sőt a kisebb csatornák elkészíttetése is. 1806ban az uradalom szerződést kötött egy helyi árokásóval és alkalmazottaival (valamennyien jobbágyok) az uradalmi rétek mellett ásandó csatornára. Az 1813-ra elkészült vízlevezető árok egyben a határt is képezte Balatonmagyaród és Garabonc között.

8 A Dunántúl-szerte végzett hasonló kisebb-nagyobb, ám ritkán összehangolt és így gyakran eredménytelen vízrendezések későbbi sikerét nagyban elősegítette az 1807:XVII. te, amely lehetővé tette a magánosok (értsd birtokosok) költségén végzett vízimunkálatok társulati szervezetben történő végzését.

9 A törvény lehetővé tette akár a megyehatárokon is átnyúló vízrendezési társulások alakítását. Ennek nyomán 1810-ben megalakult az első hazai vízszabályozó társulás, a - végső soron a távoli Ormándi-berekkel egy vízrendszeren lévő - Sárvízi Csatorna Társulat. Mind Zalában, mind Somogyban már ezt megelőzően is történtek kisebb - többnyire a vízimalmok vízellátását biztosító, vagy a vizek kártételeit csökkentő ill. azokat megelőző - vízrendezések és szabályozások, de ezek elszigeteltek maradtak, soha nem álltak össze rendszerré még egyetlen vízfolyás mentén sem. Somogyban az Eszterházy-uradalmak, a mernyei piarista uradalom, majd a Kapos-menti birtokosok jártak elől a példával, Zala megyében elsősorban a Zala vizének és a mellékberkeinek lefolyását elősegítő munkák folytak már az 1700-as évek utolsó harmadától. A Zala-menti elmocsarasodott, időszakosan vízzel borított völgyek közül is az egyik legkiterjedtebb az Ormándi-berek volt. A Balaton magas vízállásaikor járhatatlanná váló mocsár szinte megkülönböztethetetlenül egybeolvadt a Kis-Balatonnal. Megkapó képet rajzolt erről Vályi András, a pesti egyetem professzora az első magyar nyelvű ország leírásában: „Hidvégnél Szála pataka egyesül e tóval (a Balatonnal), ahol nagy nádas helyeket foglalván el, úgy látszik, mintha e folyóvíztől származna, mely bellyebb nagyobbra terjedvén annyira nevekszik, hogy hidasokon kell rajta által járni... Sok farkasok lakták e környéket, mivel az említett nádasokban alkalmatos tanyájuk vala, kivált, midőn a Szála folyó Ormánd vizével eggyé válik, nagyon messze terjed".

10 Az „Ormánd vize" itt már nem igazán folyóvizet, hanem a széles, lapos, szinte már esés nélküli völgy-