Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Kaposi Zoltán: Földbirtok és társadalom Kanizsán (1690–1811)

204 Kaposi Zoltán telekszám belső telek szántó rét úrbéres telki föld telkes jobbágy házas zsellér hazátlan zsellér Bajcsa 3,2 19 95 114 19 3 Eszteregnye 34,0 53 643 294 990 44 1 1 Sormás 26,3 70 584 400 1054 56 5 3 Szepetnek 51,4 75 1200 271 1546 101 9 Összesen 114,9 217 2522 965 3704 220 18 4 Látható a táblázatból, hogy a kanizsai uradalomban az 1760-as évek vége felé 242 úrbéres jogállású ember élt, akik együttesen 3704 holdas telki állományt birtokoltak, s emellett természetesen lehetőségük volt a közös haszonvételű földek (erdők, legelők stb.) használatára is. Az is lényeges, hogy a 115 egész teleknyi föld után az uraság jelentős robotszolgáltatáshoz jutott, amely ebben az időben a törvényi szabályozásnaknak megfelelően vagy 5975 igás, vagy pedig 11950 gyalognapszám volt. Nem tudunk arról, hogy az úrbéres falvak a kanizsai uradalomban megváltották volna ekkoriban a robotot, így igen jelentős ingyen munkaerőhöz jutott Batthyány gróf. A Batthyány-család hercegi ágának az úrbérrendezés idejében 198 egész teleknyi földje volt az uradalom területén (értelemszerűen Nagykanizsa és Kiskanizsa nélkül), míg összes dunántúli úrbéres földjeinek (Baranya, Somogy, Vas, Veszprém és Zala megyékben) kiterjedése 863 egész telket tett ki.

86 A berek kérdése A 18. század hetvenes éveire egyre világosabbá vált, hogy a két városrész terjeszkedése leginkább egymás irányába történhet, s ennek legfontosabb akadálya az a mocsár, amely Kis-és Nagykanizsa között irdatlan nagy földre terjedt ki. Nagyon lényeges volt, hogy a mocsár lecsapolása egyrészt az eltartóképesség megnövelését eredményezheti, ám emellett járulékos hasznai is számottevőek: javulhatnak a közegészségügyi viszonyok, egységesebb formát nyerhet a városkép, s nem utolsósorban javulhatnak az infrastrukturális feltételek. A földesúr és a város már az 1760-as évektől kezdve próbálkozott a lecsapolás kezdetleges formáival, hogy a vizek szabad járását valamiképpen korlátozza. A legjelentősebb kísérletek 1762-ben és 1766-ban történtek. 1762-ben három ízben árkoltak, metszettek a városiak, aminek eredményeképpen 565 öl hosszúságban ástak ki csatornát, erre a tevékenységre a város 113 forintot fizetett ki.

87 Négy évvel később pedig 442 ölnyi kanális készült el, ami 109 forintjába került Kanizsa lakosságának.

88 A földesúr költségeit nem ismerjük, de tudjuk, hogy egy osztrák származású Wieser nevű földmérő készítette el a terveket, s irányította munkálatokat.

89 A lecsapolási folyamat azonban megszakadt, ám elszórt utalásokból tudjuk, hogy a csatornákra továbbra is odafigyeltek, nem engedték meg, hogy esetleg feliszapolódjanak. A mocsár nagy része azonban továbbra is megmaradt. A rendezés első nagy problémája a mocsár tulajdonjogának kérdése volt. Mint arra már korábban utaltunk, a berek területén a város is és a földesúr is használt kisebb-nagyobb tisztásokat, legelőket, kaszálókat. A földesúr részéről a majorsági gazdálkodás növelése, a város részéről pedig a hasznosítható területek megszerzése jelentette ahhoz az indítékot, hogy az 1780-as évektől mind a két jogi személyiség magáénak tekintse a területet. Egy hosszú pereskedési folyamat indult itt el, amelybe a vármegyétől kezdve szinte minden joghatóság bekapcsolódott, s ez a folyamat csak 181 l-ben - egy megegyezéssel - nyerte el végső formáját. A város már 1787-ben hivatalosan is jogot próbált formálni a berekre, azt írták a vármegyének, hogy „...a város ezen berektül és Kanizsának egész határjátul árendázott ", vagyis olyan földek után fizetett cenzust, amely az övé volt.

90 A város kénytelen volt valamit lépni, hiszen közismert volt már a gróf terve arra vonatkozóan, hogy árkoltatni akarja mocsarat, s ezzel magának akarja kisajátítatni a területet. A per folyt, ám a földesúri tevékenység is, nagyon úgy tűnt, hogy Batthyány földesúr kész helyzet elé akarja a bírákat állítani. Ráadásul a földesúr elkezdett egy úrbéri pert a város ellen, mondván hogy a kanizsaiak többször is megsértették az uraság saját kezelésű birtokait. Kanizsa a vármegye után az uralkodóhoz fordult, de végleges megoldás nem született. 1791. május 21-én a város újra a vármegyéhez fordult, hogy a megye vizsgálja meg, hogy a mocsár Kanizsáé vagy pedig a földesúré.

91 Az ellentmondás abban állt, hogy hajdanában az Újszerzeményi Bizottság (Neoacqustica Comissio) ugyan a földesúrnak adta ezt a területet, ám Szapáry földesúr végrendeletében azt a városra hagyta. Egymással ellentétes döntések halmaza jött létre. A vármegye egyik döntésében a berek tulajdonjogát a városénak mondotta, ám a jogi folyamat más irányt vett: a Batthyányak nagyon erősek és befolyásosak voltak magasabb helyeken. Elérték, hogy az uralkodó az egész kérdést