Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Kostyál László: „Árpád hős magzatjai...” (A zalai Megyeháza egykori portrégalériájáról)

ZALAI MÚZEUM 10 2001 Kostyál László r „Árpád hős magzatjai...'

! A zalai Megyeháza egykori portrégalériájáról Az 1951. január 6-án kelt megbízólevelében a Zala Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöksége felhatalmazta dr. Szentmihályi Imrét, a zalaegerszegi Állami Múzeum vezetőjét, hogy a Megyei Tanács tulajdonában lévő muzeális értékeket felkutassa, és a múzeumba szállítsa. A felhatalmazással élve Szentmihályi több részletben - huszonnégy festményt szállított át az intézmény falai közé, amellyel megalapozta az alig egy évvel korábban megalapított múzeum képzőművészeti gyűjteményét. A képek - kettő kivételével - műfajukat tekintve arcmások voltak, és az egykor a Megyeháza dísztermében, folyosóján és hivatali helyiségeiben függő reprezentációs sorozat, portrégaléria részeit képezték. A „néphatalmat" képviselő tanácsrendszer számára e képek szimbolikus értékkel immáron nem bírtak, saját identitástudatát sem példázták, csupán muzeális, művészeti jelentőségük volt. Átadásuk egyben a megyei önkormányzatiság „reakciós" kilencedfél százados múltjának és ezzel együtt az utolsó másfélszázados történelmi periódus rekvizitumainak megtagadását, az azzal való mindennemű szellemi közösség teljes elutasítását jelképezte. A múzeumba került alkotások egy része - mint az intézmény büszkesége - hamarosan kiállításra került. Ezzel kapcsolatban (az egyébként néprajzos) Szentmihályi levelet intézett a Szépművészeti Múzeumhoz, amelyben segítséget kért a bemutatott festmények szerzőinek és ábrázoltjainak beazonosításához. Az 1957. november 26-án kelt válaszlevélben Haraszti Györgyné (Riemler Mária adatgyűjtésére hivatkozva) - ugyan némi bizonytalansággal és pontatlansággal - meghatározta a tizenkét kép kért adatait. Ez a múzeum képzőművészeti leltárkönyvének 1954-es bejegyzéseihez képest csupán anynyiban jelentett nóvumot, hogy a szignatúra alapján megállapítható festőkről, illetve az azonosítható ábrázoltakról egy-két mondatos ismertetést adott, de nem vállalkozott az ismeretlenként leírt művészek vagy ábrázoltak meghatározására. A többnyire közepes kvalitású festők esetében erre magunk sem minden esetben teszünk kísérletet, a portrék modelljeinek esetében azonban ezt feltétlenül szükségesnek véljük. Az ábrázoltak többsége az uralkodói család tagja, főispán, vagy a múlt század jelentős reformere. Két, még 18. századi alkotás a kor hivatalos gondolkodásának illusztrációjaként Szent István korona-felajánlását, illetve a golgotai kereszten szenvedő Megváltót ábrázolja (utóbbi Dorffmaister István ecsetjétől). A portrésorozat legkorábbi alkotása az özvegy Mária Terézia 1770-es évekből származó (ismeretlen festőtől), az utolsó Tabódy Tibor főispán Sass Ferenctől 1937-ben készített portréja. A másfélszáz évnél is hosszabb korszakon átívelő együttes lehetőséget nyújt a reprezentatív portré műfaján belüli fejlődés megfigyelésére, és számos, a megye történetére és művészetére utaló vonatkozást rejt, melyek árnyalhatják az e történelmi periódusról kialakított képünket. Előre kell bocsátani, hogy az együttes nem teljes, a történelem viharainak hullámverése több kép eltűnését vagy megsemmisülését eredményezte, így konkrét tudomásunk van Horthy Miklós és Gyömörey György (1926-1935 között főispán) arcmásáról (ld. 2. jegyzet). Az uralkodó család tagjai közül Mária Terézia mellett fia, II. József szerepel, továbbá unokaöccse, Sándor Lipót főherceg (1790-től 1795-ben bekövetkezett haláláig az ország nádora), valamint Mária Ludovika császárné, I. Ferenc harmadik felesége (1808-tól magyar királyné). Valószínűtlen, hogy legalább az utóbbi férje, I. Ferenc, illetve a hat évtizednél is hosszabban uralkodó I. Ferenc József portréja ne lett volna a sorozat része. A főispánok közül a 18. század egyetlenjeként ábrázolt Althan Mihály János beiktatásának 1790-ben kelt jegyzőkönyvét tartja kezében. A 19. századból is (a képek készültét tekintve) a kiegyezést követően kinevezett Szapáry Géza az egyedüli (1872, nem számítva a millennium alkalmából megfestetett Zrínyi Miklóst). A reformkori „rebelliókban" élenjáró vármegye a hatvanas években - úgy tűnik - fontosabbnak tekintette az országos politikában is kiemelkedő szerepet játszó fiainak, Deák Ferencnek (1862) és Csány Lászlónak (1868) megörökítését. Hozzájuk csatlakozott az ugyancsak 1896-ban készült Festetich György-portré és a valószínűleg szintén ekkor festett Kossuth Lajos-portré. A 20. századból - Tisza István 1922-es (és Horthy Miklós elveszett 1940-es) arcképétől eltekintve - csak a főispánok arcmása szerepel, szinte hiánytalanul. A reprezentatív portré az akkor még differenciálatlan