Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Kostyál László: „Árpád hős magzatjai...” (A zalai Megyeháza egykori portrégalériájáról)

258 Kostyál László portrémüfaj egyetlen képviselőjeként a 17. század második negyedében jelent meg hazánkban. Feladata szerint a főúri reprezentáció növekvő fontosságú kelléke. Az arisztokraták kastélyainak a század közepétől népszerűvé váló ú.n. ősgalériái a család előkelő felmenőit többnyire fiktív portrékon bemutatva nyomatékosították a házigazda társadalmi jelentőségét és személyének szükségszerű kiválóságát. Az arcmás hosszú ideig legfeljebb az arcvonások tekintetében mutatott hasonlóságot ábrázoltjával, a karakterizálás, a lelki tulajdonságok bemutatása ugyanúgy nem tartozott céljai közé, mint a művészi minőségre törekvés. A hangsúlyt a beállításra és az öltözetre, valamint a környezetre helyezte, mert ezek mutatják legadekvátabb módon az adott társadalmi osztályhoz tartozást. Új portrétípusok (vadászként, értelmiségiként, gyűjtőként, művészként, hivatalnokként stb. ábrázolt modellekkel) az európai fejlődéstől elmaradva csak a 18. század közepétől kezdődően alakultak ki, párhuzamosan a megrendelők politikai törekvéseinek differenciálódásával és reprezentációs igényeik árnyaltabbá válásával. Ezek másik vetületeként értékelhető az a folyamat, melynek során a kifejezés útja a társadalmitól az egyéni, sőt személyes felé haladt. E változások a legkevésbé érintették a reprezentatív portrét, mely az arckép műfaján belül talán a legkonzervatívabb típust képviseli. Az új, egyre inkább polgárinak nevezhető portrétípusok kialakulásával és az ábrázolási mód egyénivé válásával bizonnyal összefüggésbe hozható az, hogy a reprezentatív arcképek a 18-19. század fordulójától új funkcióra leltek a megyeházák falai között zajló politikai csatározások rekvizitumaiként, helyszínének dekorációjaként. Az ábrázoltak - a mindenkori önkormányzat legitimitását hangsúlyozó uralkodóportrék kivételével - már nem elsősorban családjuk fejeként, hanem a közjó gyarapításán fáradozó, polgárosuló nemesi közösség elhivatott tagjaként kerültek megjelenítésre. Bár a típus (itt elsősorban az egészalakos képmásra gondolunk) kellékei (kockás kőpadló, a háttérben oszlop és drapéria stb.) már a műfaj hazai megjelenésekor kialakultak, a lassú változások a képmás e vállfaját sem kerülhették el. A 19. század második felének akadémizmusa ugyan még egyszer szárnyra kapta a reprezentatív portré típusát, de már kevesebb attribútummal és mélyebb karakterisztikummal ábrázolt, erőteljesen törekedve az anyagszerűségre. A historizáló beállítás, a felszínes csillogás azonban mélyebb tartalmát fokozatosan elvesztette, szimbólumai egyre inkább kiüresedtek. Utolsó fellobbanásai - a tárgyalt együttes tanúsága szerint is - a millenniumhoz kapcsolódtak, a 20. század szűkebb kivágatú, háttér nélküli főispán-portréi már csupán az öltözettel reprezentáltak. Az uralkodó család tagjait ábrázoló képmások a mindenkori udvari reprezentáció, s nem a közvetlen megrendelő igényeit mutatják. Esetükben az udvari festők (mint Bécsben Mária Terézia alatt Martin van Meytens) részben talán éppen e célra készített alkotásainak másolatairól van szó, így a bécsi akadémia tagjának, Carl Bachmayrnak Sándor Lipót főherceget és nádort bemutató festményén (szignó nélküli variánsa a miskolci Hermann Ottó Múzeumban), vagy a Mária Terézia- (másolat Meytens után) és a II. József-portrén. (A Mária Ludovika-képmás pontos megfelelője szintén Miskolcon [HOM] található.) E jellegüknél fogva típusuk mintakép is volt (ezt tükrözi az Althan-térdkép is), s mint ilyen, mindenkor meghatározója az adott portrétípus alakulásának, hangsúlybéli módosulásainak. A reformkorból sorozatunk sajnálatosan egyetlen arcmást sem tartalmaz. Deák, Csány és Szapáry portréja a historizmus korának igényeit országos elismertségük alapján a legteljesebben kielégítő festők, Györgyi-Giergl Alajos és Barabás Miklós munkái. Az első kettő kifejezetten politikus-portré. Bár mindhárom álló, egészalakos és életnagyságú, az arisztokratikus öltözetű, drága bútorok között, a háttérben márványoszloppal megfestett Szapáryval szemben Deák és Csány polgári ruhában, puritán környezetben jelenik meg, s a reprezentatív portré polgári változatát képviseli, mely növekvő hangsúlyt helyez az ábrázolt lelki habitusának bemutatására. A konvencionális beállítás ellenére az erősen redukált attribútumok és külső jegyek már nem vonják el a figyelmet az alakról és az arc karakterétől. Más, nem csupán alacsonyabb, de polgárosultabb társadalmi réteghez tartoznak, mint a külsőségekre portréján is nagy gondot fordító Szapáry főispán. E jegyek ambivalens jelleget kölcsönöznek a két alkotásnak, hisz éppen a portrétípus reprezentativitása volt háttérbe szorulóban, s ebből lassú elhalásának egyik fő oka is következik. A festőválasztás arra utal, hogy Zalaegerszegen, de valószínűleg egész Zala megyében sem volt még olyan festő, aki e feladatot színvonalasan megoldhatta volna, a megye vezetése ugyanakkor Zala neves mártírjának, illetve a „haza bölcsének" alakját a legjobb festők ecsetjétől megfogalmazva kívánta az utókor elé példaképül állítani. Az 1890-es években előbb Kossuth Lajos „Bellerini" szignóval ellátott portréja készülhetett el, alighanem az egykori kormányzó halálát (1894) követően. A millennium alkalmából a megyetörténelem két jeles alakjának, az egykori főispán, költő és hadvezér Zrínyi Miklósnak, valamint a keszthelyi Georgikont megalapító, helikoni ünnepségeket rendező Festetich Györgynek képmását rendelték meg Balló Edétől, illetve Paczka Ferenctől. Utóbbi kettő álló, egészalakos, életnagyságú, a Kossuthportré - talán Ellinger Ede fotográfiájának másolata valamivel kisebb méretű, ülő, félalakos. A Festeticsportré a konvenciókhoz részben még mindig ragaszkodó, nagyméretű, reprezentatív képmások utolsó virágai közé tartozik, de már nem az öltözettel, vagy egyéb jelképekkel, csupán Kisfaludy Sándor a grófhoz írt ódájának két verssorával attribuai, és az alak beállításával is eltávolodik a hagyományoktól. A Zrínyi-arckép historizáló meg-