Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Marx Mária: Húsvéti határjárás Zalaegerszegen

Húsvéti határjárás Zalaegerszegen 241 közepén. Mivel senki nem vette hasznát, valószínűleg eldobták, ma már nincsen meg. Gönczi könyvét a közvélemény természetesen nemigen ismerhette, de Borbély György még a könyv megjelenése előtt az 1907. húsvétján megjelent Magyar Paizsban közölte leírását és feliratait, amelyeken 181...-es évszámot látott. Ezt a cikket a városban és környékén sokan olvashatták, mégis szilárdan tartotta magát a „töröktől zsákmányolt zászló" elnevezés. A hagyomány meglehetősen zavaros voltára jellemző, hogy Szentmihályi egyik adatközlője (Kozma Lázár, szül. 1885-ben) így beszélt róla: „A nagytemplombu kihozták a török zászlót, azt negyvennyócba vették el a töröktü." Az ellenséget pedig, amelynek elűzésére a síppal-dobbal való felvonulás népszokássá vált a 19. század közepén, vagy végén született öreg emberek már nemcsak a törökökkel, hanem a tatárokkal (Kovács István/Bandi, szül. 1863. Botfa), sőt a negyvennyolcas horvátokkal (Bális Ferenc, szül. 1868. Csácsbozsok) is azonosították. Nemcsak az időrend keveredett meg kissé a kutatónak mesélő, múlt századi, falusi emberek fejében. Furcsa, meglehetősen hiányos, sőt ma már kissé megmosolyogtató az a kép is, amely a törökök életéről, mentalitásáról élhetett bennük. Ezt illusztrálják azok a rövidke részletek, amelyeket Szentmihályi gyűjtőnaplóiból illusztrációként emeltem ki :„A törökök azt akarták elérni, hogy húsvét napján Egerszegen eszik meg a szentőttet." (Tóth József, szül. 1865. Botfa) „A török basa azt mondotta, hogy húsvét napján reggé a Mária kebelébü abrakojja meg a lovát." (Németi Sándor, szül. 1869. Besenyő) Van még két érdekes motívuma a határjárás-mondáknak, amelyeket azonban csak egy, ill. két adatközlő említ, tehát nem általánosan ismert része az elbeszélésnek. Az egyik tipikus mesei elem, a „kőkecske". Történetét így mesélte el Ebergényi János, 83 éves pózvai mesélő: „A törökök megszaladtak Nagykanizsáig. Mivel hirtelen kellett elmenniük, ittmaradt a Janka hegy alatt a Lapsa mezőn egy kőkecske. A szomszédok, ha útban volt, átdobálták egymás földjére. Egyszer egy szegény ember, aki lovával járt Kanizsára sóért, elvitte magával Kanizsára a török királnak. Jelentette, hogy hozott magával egy kő kecskét. A katonák felismerték, hogy az a török királnak volt a kasszája. Tele volt aranypénzzel. A farkánál a királ kicsavarta, és a szegény ember sapkáját telemérte belőle arannyal." Ezt Ebergényi János gyermekkorában hallotta az ottani öregektől, akik viszont a fatányér ellövéséről nem hallottak. A másik közlő - szintén pózvai lakos (Farkas Károly, szül. 1876. Söjtör) - csak a pénzzel teli kőkecske ottfelejtését említi. Valószínűleg közös gyökerű a részlet. A másik egyéni motívum, az eke elé fogott szüzeké Tornyos Ferenctől származik: „Aszongya [a török basa], húsvét napján délbe a Szűz Máriának a kebelibü, köténnyébü eteti meg az abrakot a lovává. Na asztán erre igen nagy rémülés lett Egerszegen, szettek össze szüzlányokat, hogy ekébe befoggyák ükét, hogy húzzák az ekét, meg fegyveres embert, meg sipot, dobot, hangszert. Akkor ekesztek induni, hogy a határt 23 kerölik." Az ekehúzás a népszokások ismert rítuseleme, amelyet többféle célból végeztek. Európa-szerte ismert termékenységvarázsló szerepe, tavaszonként az évi termés sikerének biztosítására. Másik funkciója a gonoszűzés. Szárazság, vagy járvány idején leányokkal ekét húzattak a falu körül, hogy a rontó, gonosz erőket ezzel távol tartsák. Mindkét szerepében beilleszthető volna ez az elem is a határjárás szokásának rétegei közé, amelyek között, mint arról alább még szó esik, más hasonló termékenységvarázsló rítusok is meghúzódnak. Mivel azonban Tornyos Ferencen kívül nincs más, aki ezt a részletet is beleszőtte volna az egerszegi történetbe, elképzelhetőnek tartom, hogy ő valahonnan máshonnan hallott az ekehúzásról, és saját iniciatívára bővítette ki vele elbeszélését. A gyűjtőnaplóból nem derül ki, hogy Szentmihályi rákérdezett-e arra, hol hallotta Tornyos az általa mondottakat. A határjárás történetének lezárásaként Tornyos ezt mondja: „így hallottam észt, miuta gyerek vagyok. Csaknem minden éven ementem Egerszegen a határjárást megnézni. Húsvét vasárnap reggé, meg nagyszombat este vót az. Éccaka." Majd -.- jel után: „Erre mos má az üdősebb emberek mind kihaltak. Ha most ezeket a dogokat beszéli az ember, sok fiatal csak kineveti, ászt mongyák, hogy ez csak boloncság. ... A mi legénkorunkba mi szerettük hagatni, hogy mit mesélnek az öregek, ma má nem ugy van, a mai fiatalság ellenkezője a réginek. ... Az ember röstené is előttük meséni, mer az embert kinevetik." A hozzá toldott részletből számomra az derül ki, hogy Tornyos Ferencnek talán az átlagosnál jobb érzéke volt a régiek történeteihez, többet is tudhatott, mint a környezete. Könnyen előfordulhat, hogy több történetből vett ki elemeket, s keverte más elbeszélésekbe. Ez természetesen inkább csak megérzés, mintsem bizonyosság. A határjárás harmadik, számunkra leglátványosabb vonása, hogy szorosan, összekapcsolódott a nagyszombati fel támadási körmenettel. Ekkor történt a határjelek megújítása (a határt jelző öreg fákba lövöldöztek, újravésték a megkopott kereszteket, megmagasították a határhompokat) és a kutak kitisztítása. Ez nem ismeretlen Magyarország más vidékein sem, sőt, mint ilyen hordoz magában kereszténység előtti, termékenységvarázsló elemeket is. A határjárásnak, mint jogi aktusnak ugyanis nem kellett volna feltétlenül húsvétkor zajlania, az idők során azonban összeolvadt a tavaszi határkerülés ősibb szokásával, amikoris a ta-