Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Marx Mária: Húsvéti határjárás Zalaegerszegen

242 Marx Mária vasz legnagyobb ünnepén a zászlókkal, ereklyékkel, énekszóval felvonulók mintegy hírül vitték a természetnek Krisztus feltámadását, áldásért, bő termésért imádkoztak, s a természeti csapások, kártevők távol tartásáért könyörögtek Istenhez. A tényt, hogy a határjárás húsvét vasárnap éjjelén zajlott, minden adatközlő külön is hangsúlyozta, az 176l-es leírásban is nyomatékosan szerepel. A 18-19. század során, amikor a határjárás jogi jelentősége kezd már halványodni, a vallásos jelleg egyre inkább előtérbe került. Réső Ensel Sándor is ezt a vonást emeli ki 1867-ben. Leírja, hogy a határjáró menet körmenetként indul „némberekkel és gyerekekkel együtt, akik a paptól kapott áldás után a Kálvária kápolnához mennek ájtatoskodni, keresztutat járni, miközben a felnőtt férfiak határt járni mentek tovább. Ez a szokás a két háború között is ugyanígy megmaradt, amint azt saját rokonaim idősebb nemzedéke is mesélte. Természetesen az egyház képviselői is ezt a mozzanatot igyekeztek erősíteni. A századfordulón már csak azért is, hogy a szokás duhajkodó jellegét enyhítsék. Ekkor ugyanis már jócskán fogyott a borital is, s „Kovács Mihály kocsis hazafelé sietve a határjárásról Bekk Mihály kocsmájánál rá akarván ijeszteni a háznépre, belövöldözött a vendéglőbe." ' A körmenet és határjárás a leírások és a századforduló utáni elbeszélések szerint a következőképpen zajlott. A nagyszombat délután véget ért feltámadási szertartás után, kb. öt órakor mindenki hazament és otthon fogyasztotta el a vacsoráját. Este későn újra gyülekeztek a városháza és a nagytemplom körül, ahol vezetőjük, a kapitány figyelmeztető utasításokkal látta el őket. Valószínűleg ekkor kaphatták meg a mozsarat, puskaport, és a bort is, amit a jegyzőkönyvek szerint a város utalt ki nekik. Puskáról mindenki maga gondoskodott. 12 óra körül bementek a templomba. Az éjféli beharangozást követően a határjárók az oltár körül sorakoztak, a pap rövid imát mondott, majd a kapitány felszólítására egy határjáró az oltár elé térdelt, és a többiek nevében ugyanezt tette. Ezalatt előhozták a régi zászlót, (zászlókat) és azokat magukhoz véve a város akkor déli szélénél álló Kálvária kápolnához (Gönczi szerint a csata színhelyére) vonultak. Itt áldást kaptak, s aztán a kísérő nép - asszonyok, gyerekek, öregek hazament. Innentől kezdve zajlott a tulajdonképpeni határjárás, amelyen csak felnőtt korú (kb. 20 éves kortól) férfiak vettek részt, a leírások és visszaemlékezések szerint mintegy harmincan-negyvenen. Gönczi Ferenc képén 27 férfi szerepel. Kalapjukat, fegyvereiket, zászlójukat a hagyománynak megfelelően friss puszpángágakkal tűzködték tele. Ez a szokás - a zöld ágak szedése és hazavitele - a tavaszi újjáéledéshez, a termékenység megújulásához kapcsolható, hasonlóval találkozhatunk egyes helyeken a szentbúcsúk alkalmával is. A határjárók felvonulását zenekar kísérte, amely „furuglából", sípokból (tárogató?), dobból, később gombos harmonikából állt. A zenekar tagjait a hagyomány számon tartotta, századunkból a neveket is ismerjük. A férficsapat - általában iparoslegényekből, segédekből állt - megjárta az előírt útvonalon a határt, közben azokat az ifjakat, újoncokat, akik először mentek velük, a határjeleknél meg-megcsapták, hogy annál jobban eszükbe véssék a jeleket. Az eszem-iszom eleinte nem volt szokásban. A határjárók hajnali öt óra tájban tértek vissza a városba. Megkerülték a „Fehérkép"-nek nevezett szobrot a város szélén, más (véleményem szerint későbbi ) adat szerint az alsóerdei Mária-képet, és ismét a Kálváriánál gyülekeztek, ahol a város népe és a pap már várta őket. A korai leírások szerint a városból kijövő nép ájtatoskodva csatlakozott hozzájuk. A Kálváriánál misét hallgattak, miközben szintén puska- és taracklövések hangzottak. Ezután a menet visszatért a nagytemplomhoz, majd feloszlott. Bár a dolgozatom elején idézett forrásmunkák gyakran említik, hogy az egerszegi határjárás szokása egyedülálló az országban, mégis már az 1854-ben megjelent újságcikkek, s az azokat közlő Réső Ensel Sándor párhuzamosan írnak hasonló székelyföldi határkerülés27 ről. Az első közlések nyomán többen is foglalkoztak erdélyi határkerülő szokások gyűjtésével és közlésével. Ezeket a leírásokat Barabás László foglalta össze húsz évvel ezelőtt. A „Népismereti Dolgozatokéban megjelent cikkéből kiderül, hogy a 19. század végén és századunk elején a Székelyföldnek még több mint tucatnyi falvában jártak nagyszombat éjjelén határt kerülni. Az egész területen nagyjából egységes lefolyású népszokást Barabás részletesen elemzi. Öt fő mozzanatot különít el, amelyekből természetesen falvanként változóan el is maradhatott egyik-másik. Ezek a jellegzetes vonások a következők: 1. előkészületek; 2. gyülekezés és tisztségviselők megválasztása; 3. határkerülés és megcsapás; 4. fenyőágazás (vagy virágozás); 5. hajnalozás. Ezeket a részleteket nagyobbrészt megtalálhatjuk az egerszegi határjárás esetében is. 1. Nyilvánvalóan szükség volt itt is bizonyos előkészületekre, különösen abban az időben, amikor a város még puskaporral, borral, stb. járult hozzá az esemény sikeres lefolyásához. Minden bizonnyal értesíteni kellett az állandó szereplőket (hangszeres résztvevők, zászlóvivő) is, és valamiképpen kihirdetni a határjárás tényét. Ezekről a részletekről adatközlőink nem szólnak. Valószínűsíthető, hogy a templomban történt a hirdetés, erre nézve azonban nincs adat. A későbbiekben a szervezés hivatalos formát öltött. 2. Már a gyülekezés idején folyik a hangos kur-