Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Marx Mária: Húsvéti határjárás Zalaegerszegen

240 Marx Mária vak pusztulását, elnéptelenedését, elköltözését, családok, nemzetségek elszegényedését vagy éppen meggazdagodását, szokások elenyészését, újak megjelenését mind-mind a törökök magyarországi ténykedésével magyarázzák, még akkor is, ha a jelenségeknek bizonyíthatóan más okai voltak, vagy rájuk hasonlóan jó, de eltérő magyarázatok is adhatók. Érdekesen, színesen, anekdotaszerüen adják elő az adatközlők Szentmihályi kérdései kapcsán a határjárás keletkezéstörténetét. Itt több „szerzőtől" állítottam össze a közszájon forgó változatokat. Az 1879-ben született zalabesenyői Könczöl József, aki fiatal korában többször is részt vett a határjárásban, így mesélte az apjától hallottakat: „A határjárás akkor kezdődött, amikor a törökök megfutották az országot. A besenyői temetőnél ebédezett a szultán, a magyarok meg ellőtték előle a fatálat. Akkor aztán megpucolt a török." A csácsbozsoki Haleder József (született 1872-ben) még azt is hallotta, hogy „amikor a török Besenyőné vót, akkor Egerszegen a határjárók lüdöztek Besenyő felé. A török basa éppen ebédezett akkor, s az ágyugoló beleesett a tányérjába. A török basa azt mondta: Na, köpköd ám a jámbor! - és a törökök elmentek Kanizsa felé". A történet másik változata szerint a törökök nőket rabolni jöttek Egerszegre. A hírt megtudván az egerszegi férfiak női ruhába öltözve, felfegyverkezve mentek el a feltámadási körmenetre. A törökök megtámadták a körmenetet, de azok visszaverték a támadást, zászlójukat pedig elvették. Mesélője Bertalan Róza 1894-es születésű zalaegerszegi asszony volt. Ebbe a csoportba tartozik az az elbeszélés is, amely Fülöp István 1952-es lejegyzésében olvasható. A leírás egy 185l-es birtokperhez kapcsolódik, amely per Zalaegerszeg város és Balassa Gábor szombathelyi megyéspüspök között Dobragaszt és Gógán birtokok hovatartozásáért folyt. A városi hatóságok a perben egy 137l-es határlevélre és úriszéki ítéletre hivatkoznak, valamint arra, hogy a török időktől fogva (tehát nagyjából 300 éve) e területeken a városiak által mindig háborítatlanul lefolytatott határjárás is bizonyíték arra, hogy a kérdéses területek Zalaegerszeg, és nem a püspök birtokában voltak. Ez az első olyan leírás, amely a határjárást a török feletti győzelem emlékéhez kapcsolja. Nyomtatásban hasonló tartalommal 1854-ben jelent meg cikk Vass József, egerszegi születésű budai pap, tanár-nyelvész tollából a Budapesti Visszhang, maid a Hetilap с újságban és a Napkelet-ben 1857-ben. Az író és a közlők szerint a kanizsai basa foga fájt volna Egerszeg várára, s húsvétra virradóra heves támadást intézett ellene, de a várvédők elszánt kirohanással megfutamították a Besenyőnél táborozó török csapatot. Egy későbbi variáció szerint az egerszegiek megneszelték a támadás hírét, és nem védtelenül, hanem teljes fegyverzetben vonultak ki a feltámadási körmenetre, s így sikerült visszaverni a törököket. Ismét más változatban az egerszegiek egész éjjel olyan éktelen lármát csaptak, lövöldöztek, trombitáltak, doboltak és kurjongattak, hogy a Besenyőnél táborozó török csapat - túlságosan nagynak vélvén az ellenség túlerejét - harc nélkül megfutamodott. Ezt a győzelmet ünnepli Zalaegerszeg népe a tábori portyázáshoz hasonló húsvéti határjárással. Mindenki egyetért azonban abban, hogy a győzelem a vár katonáin, a „sáncregementen", és vezetőjükön a „vicispányon" kívül az egerszegi lakosoknak volt köszönhető, akik a maguk módján, síppal-dobbal, maguk-készítette fegyverrel vagy jól kieresztett hanggal derekasan kivették a részüket az ellenség megfutamításából. Egyes elbeszélők szerint még az asszonyok is, akik „szenyvonóva meg pemette verték ükét. így tisztóttak ki Magyarországru."(Tornyos Ferenc, szül. 1881. Babosdöbréte és Gál János, szül. 1878. 17 Babosdöbréte) Ebből az időből, tehát valószínűleg a 19. századból származik a határjárás alkalmával énekelt-játszőtt, négy rövid dallamsorból álló nóta, amely olyan népszerűségnek örvendett, hogy még azok is emlékeznek rá, akik a határjárásban maguk nem vettek részt, csak nézői-hallgatói voltak annak idején, vagy csak elbeszélésekből tudnak a szokásról. Háromféle változatban jegyezték le a dallamot, a különbségek azonban jelentéktelenek, egy-egy, legfeljebb két hangra korlátozódnak. Maga a dallam nem népdal, hanem inkább indulószerű, sőt, rövidsége miatt leginkább trombitajelre, sorakozóra vagy más szignálra emlékeztet. Szövege: „Sáncregement,/ Sánta kapitány./ Félre török magyar elől,/jön a vicispány!"/ Itt kell még említenem, bár nemcsak a „törökökkel vívott csata", hanem a feltámadási körmenet jellemzői közé is illene, hogy az adatközlők mindenütt beszélnek a határjárásra kivitt zászlókról és Mária-képekről. A zászló-motívum annyira közismert és népszerű, hogy még azok az adatközlők is említik, akik egyébként alig tudnak valamit, csak másoktól hallottak a határjárásról. Egy zászló szerepel a Gönczi könyvében megjelent fényképeken is. Ezt a zászlót a résztvevők „a török zászlóként" emlegetik. A hagyomány szerint a fentebb elbeszélt „ütközet" során került az egerszegiek kezére. A zászló egészen a legutóbbi időkig a templom tulajdona volt, de mivel a felismerhetetlenségig elrongyolódott, nem volt már kitéve sehova sem. A múzeum készített róla fényképet, de még annyi sem látszik belőle, mint a Gönczi-féle képeken. Időközben teljesen tönkre ment, csak az állapítható meg róla, hogy nem körmeneti lobogó, inkább a bandériumi zászló formájához hasonlít. Rajta feliratos szalag nyomai, maga a felirat már nem olvasható. (Gönczi könyvében szerepel a felirat: egyik oldalon „Stéphane, ora pro nobis!", a másikon „Emerice, ora pro nobis!") Festett kép nem volt a