Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Kovács, Gyöngyi: Ausländische Keramik in der Burg von Bajcsa

Auslandische Keramik in der Burg von Bajcsa 181 Külföldi kerámia a bajcsai várban A ma közigazgatásilag Nagykanizsa városhoz tartozó Bajcsa település (1. kép) délkeleti határában egy magasabb domb található, melyen a török korban vár állott. A domb jelenleg működő homokbánya, ezért 1995-től VÁNDOR László vezetésével ásatás indult az egykori Bajcsavár maradványainak megmentésére és feltárására. (A vár régészeti kutatásáról: VÁNDOR 1997, 27, 29; 1998, 102-104). Bajcsa várát 1578-ban, a török elleni végvári lánc részeként a stájer rendek költségén kezdték építtetni Kanizsa mellé, elsősorban Stájerország és a Mura-vidék fokozottabb védelmére. Az erődítmény nem egészen fél év alatt nagyjából felépült. 1578. november 9-én, az átadáskor őrségét 200 horvát lovas, 102 német gyalogos katona, valamint 300 „haramia" (délszláv-magyar gyalog) alkotta, kapitánya Zrínyi György familiárisa, Malakóczy Miklós lett. A várat legkésőbb 1600-ban, Kanizsa török kézre kerülésének idején adták fel, fokozatos felhagyása azonban már korábban megkezdődött. A rossz helykiválasztás és a gyors munka miatt ugyanis egyre inkább használhatatlanná vált, az 1590-es években benne már feltehetően már csak kisebb létszámú őrség működött (ROTH 1970, 197-198, 200-202, 211-212; VÁNDOR 1994, 319-322; 1998, 102; KELENIK 1995, 163-172; PÁLFFY 1995, 75-76). Az erősség tehát nagyon rövid ideig létezett, a valóságban talán 10-15 évig, de a legoptimálisabb esetben is csak 22-23 évig látta el feladatát. A várnak mindvégig szoros volt a kapcsolata a stájer tartománnyal, Stájerország nemcsak őrségét fizette, de ellátásáról is gondoskodott. Ennek köszönhető, hogy Bajcsavár építésére, felszerelésére, őrségére vonatkozóan különösen gazdag írott forrásanyag maradt fenn a grazi tartományi levéltárban, de a várról jelentős mennyiségű iratot őriz a bécsi Hadilevéltár is. A régészeti kutatások számára ez a két körülmény egyedülálló értékelési lehetőségeket nyújt. Egyrészt, mert a helyszínen jelentkező emlékanyag igen pontosan, rövid és jól ismert időintervallumon belül, 1578 és 1600 közé (többnyire nagy valószínűséggel az 1578-1590 közötti évekre) keltezhető, másrészt, az ásatáson észlelt jelenségek és régészeti leletek összevethetők az írott forrásokkal. Jelen tanulmány a ritka kerámialeletek közül mutat be néhányat, melyek elenyésző számukat tekintve valójában nem kereskedelmi, hanem inkább az idegen tisztek személyes tárgyai lehettek, esetleg egy-egy nagyobb fogadásra érkezhettek. Csekély annak valószínűsége, hogy a szállítási listákban vagy valamely más írásos forrásban szerepeljenek, viszont hozzájárulnak ahhoz, hogy a várbeliek használati tárgyairól, távolabbi kapcsolatairól árnyaltabb képet kapjunk (1. jegyzet). Az 2. táblán szereplő 1-3. számú hullámos talpkarimájú aljak (vö. 4. kép 1-3) Rajna-vidéken készült, fehér anyagú, sómázas, balluszteres testű, tölcséres szájú siegburgi (esetleg westerwaldi) kőcserép poharak maradványai (vö. REINECKING-von BOCK 1971, 30-35, Kat. 183-186, 195-196, 218, 393-401; KLINGE 1972, passim). A Magyarországon fellelhető középkori siegburgi edénytöredékeket Holl Imre ismertette (HOLL 1955, 149-151; 1990, 216-221; 1992, 32). A bajcsai leletek a Rajna-vidéki kőcserép-edények készítésének virágkorából valók, a kőcserép-edények használata azonban még ekkor sem volt nagyon általános Európában. Bajcsán is nyilvánvalóan csak a német tisztek asztalára jutott belőlük. A bajcsai együttes egyik különlegessége egy zöld mázas töredék, melyen oroszlánfej által övezett lyuk látható (4. kép 8). A lelet egykor hasáb alakú tárgy lehetett, melynek szemközti részét két kis oszlop tagolta, a lyukba pedig kis fémcsap illeszkedett (4. kép 8a). A töredéket falikút vagy egy európai viszonylatban is ritka, folyadéktároló ill. kézmosó edény darabjaként határoztuk meg. A leírt forma Magyarországon a 17-18. századi habán kerámiamüvesség ún. kandalló formájú folyadéktartó edényeiben él tovább, melyek mintegy fél-, egy liternyi folyadék befogadására alkalmasak (irodalom a német nyelvű szövegben). A habán kerámia a DNy-Dunántúlon a 16. század végén megjelenik ugyan, de a bajcsai lelet csakis a későbbi habán kerámiatípus formai előzményeként jöhet számításba, s mint ilyen, eredetét az anabaptista etnikai mozgások színterein kell keresni. A 17-18. századi európai - igaz, lényegében csak típusbeli - analógiák előfordulásai alapján leletünket nagy valószínűséggel német területről származónak tarthatjuk, bár egy-két stílusban közelebb álló tárgy alapján nem kizárt, hogy az valahol Ausztriában készült (3. jegyzet). A bajcsaihoz hasonló leletet magyarországi együttesből nem ismerünk. Ha rekonstrukciónk helyes, úgy az a forma egyik legkorábbi képviselője Európában is. Kézmosóként az edény esetleg (az ónmázas patikaedényekkel együtt) a várban működő orvos tárgyi felszereléséhez tartozott. Ausztriából származó, de a díszítési módot illetően német hatást mutató luxustárgyak lehettek azok az edények, melyeknek külső felületét homokrászórásos máz borítja. Ilyen például a bemutatott töredékes kis gömbtestű korsó (3. kép 3). A 16. század második felének ilyen technológiával díszített edényeit az osztrák kutatás nürnbergi hagyományokat folytató, Felső-Ausztriában