Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)

Kelenik József: A Kanizsa–sormási ütközet 1600. október 7–13.

40 Kelenik József táján érte el a mai Sormás területét. A törökök - eltekintve a nagy sietve odaküldött 300-350 renegát vallon muskétástól - csak ritkásan tudták viszonozni a mieink tüzét, mivel a janicsárok és a gyalogság túlnyomó többsége a vár alatti ostromsáncokban maradt. Az est közeledtével a török katonaság, láthatóan mit sem tartva attól, hogy ott támadás érheti, visszahúzódott saját táborába. S meg kell vallanunk izgalomra valóban nem volt okuk. Amint ugyanis a keresztény sereg Sormástól csaknem Szepetnekig széthúzódó hadrendje elérte a sormási domb peremét kénytelen volt megtorpanni. Mert hiába volt alant már tisztán kivehető a kanizsai vár, a mieink és a török tábor között egy legalább 8001000 méter széles, náddal benőtt, mocsaras völgy feküdt. A völgy és a vár között pedig, ameddig csak a szem ellátott sátrak fehérlettek. A völgyön - ahogyan ma is - mindössze két keskeny átjáró vezetett át, az egyik a mai Sormásra, a másik pedig a nagyjából a mai Szepetnekre vezető műút vonalában feküdt. A török ismerve a tábora előtti mocsár mélységét - biztos lehetett benne, hogy az ellenfél csak a két átjárón keresztül férkőzhet a közelébe, ezeket pedig jól őrizte. A keresztény sereg kora hajnal óta egyfolytában négyszögben álló, rendes étkezés és pihenés nélkül méterenként előrearaszoló katonái fázósan és kimerülten tekintettek le a sormási domb tetejéről a török tábor barátságos tüzeire. Mercoeur herceg - maga is bízva a mocsárban - rövid tanácskozás után elrendelte, a pihenőt. Ez azt jelentette, hogy az egyes ezredek ott, ahol éppen álltak lepihenhettek, de a katonák továbbra sem hagyhatták el az egységeiket. A szemtanúk szerint ennek ellenére - mint minden táborozásnál - hatalmas volt a káosz a táborban. A leszálló sötétségben az ezredeiket kereső poggyászszekerek eltévedtek, a szekereiket kereső katonák pedig - a parancs ellenére - elhagyták helyüket. A sötétben a tisztek, altisztek képtelenek voltak rendet teremteni. Pedig közben - az idegességet és a zűrzavart növelve - ropogtak a fegyverek. A sormási átjárónál a magyar hajdúk éjfélig harcoltak az odarendelt török őrséggel, mire sikerült átszorítani őket az átjáró túloldalára. Másnap, október 8-án, pirkadatkor - alig néhány órai pihenés után - ismét talpra parancsolták az egész sereget. Mercoeur herceg a mai sormási templomtól a Szepetnek-Kiskanizsa közötti műút vonaláig húzódó dombháton rendezte el csapatait. Kiválóan használta fel a terep adta lehetőségeket. A környék legmagasabb pontjáról, a mai sormási templomdombról tökéletesen szemmel tarthatta az ellenség mozdulatait. A balszárny és a frontvonal a mocsaras völgyek miatt támadhatatlan volt. A dombhát hátsó felét a vonalba állított szekerek fedezték. Jobbról, a szepetneki út felől viszont semmi sem védte a keresztény sereget, ezért az alig néhány órai pihenést maga mögött tudó gyalogság, azonnal parancsot kapott a besáncolásra. A jobbszárny biztonsága érdekében jó egy kilométernyi árkot és sáncot kellett felhányni. Még szerencse, hogy a török sereg kicsit kényelmesebb volt, csak délre készül fel a harcra. Az első támadás az előző éjjel szerencsésen elfoglalt sormási átjárót érte, amit a mi oldalunkon 1300 muskétás vigyázott. A tűzharcban jártas janicsárok nem voltak képesek kimozdítani az őrséget, amely azonban az időközben odaérkező több ezernyi török lovas rohamai elől fegyelmezetten ugyan, de hátrálni kényszerült. A diadalittas, de az átkelés közben szétzilálódott török lovasságot az átjárón innen Kollonitsch és Herberstein 1600 lovasa várta. A roham átütőerejű volt, a török csapatok 2000 halottat hagyva maguk után visszamenekültek a táborukba. Kollonitschék a nyomukban haladva egyetlen lendülettel elfoglaltak egy a török tábor szélén álló dombot, amelyen 14 kisebb tábori ágyú vigyázta az átjárót. S ezzel előállt a háborúk történetében nem ritka, érthetetlen, hősies és felettébb abszurd helyzetek egyike. A teljes török táborral szemben ott áll 1300 muskétás, kb. 1500-1600 osztrák lovas, a 14 elfoglalt ágyú, és a legnagyobb nyugalommal elkezdi lőni az ellenfél sátrait. Maroknyi erő ez, hiszen a táborban az öszvérhajcsárok is többen vannak, mégsem tesznek ellenük semmit. Igaz eközben a török sereg válogatott alakulatainak zöme máshol van lekötve. Pontosan ott támadnak, ahol azt a herceg várta, Szepetnek felől. A janicsárok zöme és hatalmas lovas tömegek próbálkoznak a keresztény jobbszárnynál, csakhogy már elkéstek. A sáncok ugyan még nincsenek készen, de a török lovasság elszántságát már megingatták. A neki-nekilendülő lovasokat minden esetben elszánt és veszedelmes puskatűz fogadta az árkok előtt. Pedig a keresztény katonák csak félerővel harcolnak, hiszen amint a lovasok kissé visszahúzódtak azonnal folytatják az ásást. A janicsárok sem voltak sokkal eredményesebbek. Hiába jók a puskáik, hiába értenek hozzá, ők a nyílt mezőn állnak, míg az osztrák és magyar gyalogosok a sáncok fedezékéből tüzelnek. Sőt hamarosan ágyúk is érkeztek ide, úgyhogy a janicsároknak lőtávolon kívül kellett húzódniuk. Érdekes módon még a meglehetősen hiányos szekérsáncnál próbálkozó tatárok a legeredményesebbek. Megugrasztották a károlyvárosi lovasokat, ami persze nem csoda, hiszen legalább tízszeres túlerőben vannak. De Georg Friedrich Hohenlohe gróf 1000 német fekete lovasa pelyvaként szórja szét őket. Már délutánra jár az idő, de a török sehogyan sem tud betörni a keresztény táborba. Nem így Kollonitsch és Herberstein. Muskétásaik és az időközben - a zsákmány reményében - hozzájuk csatlakozott magyar szabadlegények már a török tábor szélén álló sátrak köteleit vagdalják. Kollonitsch, Herberstein és a magyar parancsnokok egyre másra kérlelik a herceget engedje megrohamozni a török tábort. A herceg azonban tapasztalt jó katona és kemény egyéniség. A forrófejűeket a keresztesi példával igyekszik lehűteni, de nem zárkózik el sem-