Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)

Kelenik József: A Kanizsa–sormási ütközet 1600. október 7–13.

A kanizsa-sormási ütközet 1600. október 7-IS. 41 mitől. Közben a török hadvezetés átrendezi erőit. Látva, hogy a táborunkkal nem boldogul, az itteni csapatok legnagyobb részét visszavonja és Kollonitschék ellen küldi őket. Lassanként az egész török had azzal foglalatoskodott, hogy ezt a 3000 embert kiszorítsa a táborából. A herceg óvatos, de nyakas, nem adja fel egykönynyen a megszerzett állásokat. Újabb és újabb segédcsapatokat küld át a sormási átjárón. 500 morva lovas puskás, a Schönberg gyalogezred 2000 vallon-francia katonája, Hoffkirchen ezredes 2000 osztrák gyalogosa, 100 vallon lovaspuskás, 900 muskétás erősíti Kollonitschék állásait. A mintegy 8300-8500 keresztény katonát azonban minden erőfeszítése ellenére, a teljes török tábor sem tudta elmozdítani állásaiból. Biztató, sőt reménykeltő helyzet ez. A tisztek sürgetik is Mercoeur herceget, támadjon a szepetneki átjárónál is, de a török lovasság újra és újra nekilendülő csapatai a sormási dombhoz szögezték a maradék haderőt. A herceg pedig nem akart mindent egy lapra feltenni, hiszen a vele maradt 1012000 emberrel kellett tartania a kiterjedt sormási dombot, ásatnia a sáncokat, segítenie az odaát harcolókat. Nem kockáztatott többet, mint amennyit feltétlenül szükséges volt. A harcot az est leszálltával így is a török csapatok szüntették be visszavonulva táborukba. Kollonitsch és emberei azonban még mindig ott álltak a török tábor torkában. A keresztény vezérkar éjjel megszemlélte a Kollonitschék által tartott állásokat, hátha sáncot lehet vetni valahol, de túl kicsinek találták a helyet, így, jóllehet 8500 ember tíz órán át tartotta magát a teljes török sereggel szemben, mégis csak a visszavonulás mellett döntöttek. Másnap, október 9-én mindkét fél kénytelen pihentetni az előző napi harcokban kimerült lovakat és embereket. Az apróbb csatározások és a tűzharc mellett egyetlen dolog folyik egész nap, a sáncásás. Talán a megerőltető munka, talán a mostoha körülmények, talán a bezártság érzése tette, de a kilencedikéről tizedikére virradó éjjel a magyar gyalogság egy része megszökött a táborból. Meglehet sorsuk talán akkor alakult volna kedvezőbben, ha maradnak, mert mint másnap kiderült, a keresztény tábort a tatárok teljesen körülzárták. Október 10-én a szokásos kisebb csatározások mellett mindössze annyi történt, hogy Mercoeur herceg vérteseinek hadnagya, Johann Tscherkleas Tilly, aki a lemaradt a hadtól, 300 nehézlovasával átvágta magát a tábort körülzáró tatár kordonon. Másnap (október 11) a török ismét ki akarta csikarni a döntést. Miközben a sormási erdőben vágatott tisztásokról ágyúkkal lövette a tábort, a szepetneki átjárón áthozott csapatok, három oszlopban öt órán át folyamatosan támadták a sáncokat. A támadás komolyságát mi sem jellemzi jobban, hogy a törökök még a renegát vallon muskétásokat is elhozták a vár alatti ostromárkokból. Jóllehet a sáncok még mindig nem készültek el teljesen, a rohamokat nagyobb erőfeszítés nélkül sikerült visszaverni. A töröknél azonban jóval komolyabb ellenfélnek bizonyult az éhség. Mivel a sereg a mozgékonyság kedvéért Letenyéről a lehető legkevesebb szekérrel indult meg Kanizsa felé, nem volt módja jelentősebb élelmiszer készletet magával vinni. Ez, miután a tábort a tatárok körülzárták, hamarosan súlyos problémákat okozott. Október 12-ére az éhínség már a sereg hadrafoghatóságát veszélyeztette. Sok katona - különösen a gyalogosok közül - az állandó harctól, virrasztástól, sáncmunkától, de legfőképpen az éhezéstől annyira legyengült, hogy már képtelen volt harcolni. Lassanként az egészséges katonák is kezdtek elhullni az éhségtől, nem beszélve az amúgy is gyengébb betegekről és sebesültekről, akik százával haltak éhen. A lovak is teljesen elerőtlenedtek. Mivel a tábor területét az állandó támadások miatt nem lehetett elhagyni, belül pedig már minden ehetőt elfogyasztottak, a szerencsétlen állatok végül már a fát, bőrt sőt még saját piszkukat is megették. Mercoeur herceg ebben a kétségbeejtő helyzetben haditanácsot hívott össze, amelyen minden csapatparancsnok kifejtette a véleményét. A tisztek - Kollonitsch ellenvéleménye mellett - egyhangúan a visszavonulás mellett döntöttek. Ezt annál is inkább sürgetőnek tartották, mivel a sereget nem csupán az ellenség és az éhség, hanem a dezertálás is tizedelte. Az elmúlt két éjszaka folyamán ugyanis csaknem 3000 ember szökött meg a táborból. A haditanács a döntés után kidolgozta a visszavonulás pontos tervét is. Úgy döntöttek, hogy még ezen az október 13-ára virradó éjszakán elhagyják a tábort. Minden csapatnak, minden szekérnek megvolt a maga kijelölt helye az oszlopban. A dolog ennek ellenére hihetetlenül kockázatos volt. Ha az éjszaka sötétjében valami rendetlenség támadna a csapatok vagy a szekerek sorában, az éjszakai csendben ez messzire elhallatszik és riasztja az ellenséget. Az elvonulás este tíz órakor kezdődött, s olyan rendben és csendben sikerült végrehajtani, hogy mire a török táborban megszólaltak a riadótjelző dobok, a keresztény sereg tüzérsége és a lőszer már Letenye közelében járt. Mire a török csapatok felnyergeltek és a mieink után eredtek, seregünk már jelentős előnyre tett szert. A mai Becsehelynél egy patakvölgyön átkelőben azonban néhány szekér - eltorlaszolva az utat - bennragadt a sárban. A mieink éppen ezek kiszabadításával küszködtek, amikor az üldöző törökök beérték az alig 3000 emberből álló utóvédet. Ez megpróbálta feltartóztatni az üldözőket, de a legalább tízszeres túlerő hamarosan elsodorta volna, ha a teljes megmaradt keresztény sereg nem fordul meg és nem fejlődik fel. Szerencsére a török a mieink erős puskatüze miatt nem tudott átkelni az előtte fekvő mocsaras patakvölgyön. A főleg tűzharcból álló csatározásnak az vetett véget, hogy Nádasdy és Hohenlohe lovassága - a lőszert és az ágyúkat Letenyén biztonságba helyezve - vissza-