Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)
Kelenik József: A Kanizsa–sormási ütközet 1600. október 7–13.
A kanizsa-sormási ütközet 1600. október 7-13. 39 emberrel, valamint a Nádasdy Ferenc által vezetett, javarészt végváriakból álló magyar kontingens kb. 3000 katonája. Ennek alapján a Kanizsa felmentésére igyekvő keresztény sereg létszámát mindent összevéve sem tehetjük többre 20-21000 főnél. Közülük 10000-11000 idegen és 2000-2500 magyarországi, azaz körülbelül 12-13500 gyalogos és 6500-7000 lovas sorakozott fel a küzdelemre. A létszám - az ellenfél erejéhez viszonyítva - első látásra talán nem tűnik biztatónak, csakhogy ez a sereg hatalmas tűzerővel rendelkezett. A mintegy 20000-21000 harcosból ugyanis legalább 15000, vagy még ennél is több katona volt lőfegyverrel felszerelve. 13 A források tanúsága szerint az egyes seregrészek más-más úton vonultak Kanizsa felé, és október elsején találkoztak a „... Muránál két mérföldre Kanizsától." 14 Samuel Dilbaum azt is tudni véli, hogy ez a találkozás az Ördögliknak nevezett „szorosnál" ment végbe. 15 Másnap, azaz október másodikán a Muraköz felől érkező egységek átkeltek a folyón, és harmadikán már az egész sereg együtt táborozott Szemenyénél. 16 A sikeres és zökkenőmentes egyesülés után a táborban - az ellenfél nagy túlereje ellenére - bizakodó volt a hangulat. „... és bár - mint mondják - az ellenség nagy számban áll Kanizsa alatt, mégis reméljük, hogy a Mindenható támogatásával és segítségével megtámadhatjuk és ellenállhatunk neki. Istennek hála, Kanizsa jó reménységgel lehet afelől, hogy néhány napon belül felmentik.^ 1 Az egyetlen használható út miatt már október harmadikán meg kellett kezdeni a csapatok tovább mozgatását, így a sereg egy része már ezen a napon elindult Letenyéhez. 18 A zöm - legalább is Mercoeur jelentése szerint - csak másnap vagyis negyedikén indult el Letenye felé. Az ágyúk és a szekerek azonban, feltehetően a rossz útviszonyok miatt, a Mura túlsó partján haladtak tovább és csak valamikor október 5-én érkeztek meg Letenyéhez, ahol még a folyón is át kellett őket szállítani. A pogygyász és a szekerek legnagyobb részét azonban Letenyénél, de a Mura túloldalán hagyták hátra. Október 6-án kora hajnalban, magukat Isten kegyelmébe ajánlva - a ma is Letenyéről Sormásra vezető úton - a keresztény sereg megindult, hogy megsegítse Kanizsa szorongatott erősségét. A Kanizsa és Letenye közötti távolságot egy XVIII. századi felmérés szerint szekérrel hajnaltól délig meg lehet tenni. 19 Ám a felmentő sereg a hosszan elnyúló menetoszlopok, a szekerek, a tüzérség együttartása miatt ennél jóval lassabban kényszerült haladni. Különösen a mocsaras patakvölgyeken átvezető ún. „szoros utak" vagyis átkelők voltak veszélyesek, ahol az összetorlódott csapatok igen sebezhetőek lettek volna. Nehéz megérteni, hogy a törökök még csak nem is próbálkoztak a felvonulás megzavarásával, egy-egy ilyen „szoros út" védelmével, vagy legalább az áthaladók megtámadásával, csapdába ejtésével. Azt a lehetőséget, hogy a felmentő sereg közeledtéről a törökök nem tudtak nyugodtan kizárhatjuk, hiszen a keresztények tábori rendtartása szerint mind az esti takarodót, mind pedig a reggeli ébresztőt három ágyúlövéssel kellett jelezni. Mercoeur herceg hadvezetési tapasztalatait, illetve a tisztikar rutinját ismerve azonban az is bizonyos, hogy az ilyen, jól támadható, veszélyes terepszakaszokat különös gondossággal biztosították a rajtaütések ellen. Vagyis a török csapatoknak nem volt igazán alkalma a felvonulás megakasztására. A legvalószínűbbnek azonban az látszik, hogy a szerdár, bízva a tábora előtt húzódó mocsárban, csak közvetlenül Sormásnál, a lovasság felfejlődésére alkalmas, enyhén dombos, de erdőkkel nem tagolt terepen, biztos pozícióból akarta felvenni a harcot. A mieink - minden pillanatban készen állva az ellenség támadására - óvatosan és természetesen igen lassan haladtak előre. így még csak a mai Berki patak völgyét érték el, amikor - számítva az októberben már korán leszálló szürkületre - a táborverés mellett döntöttek. Bár igazi táborról aligha beszélhetünk, mert az ellenség közelsége miatt a sereg vezetése bizonyosan nem adott engedélyt a sátrak felverésére. A főkvártélymester Leonhard von Yell ránk maradt vázlata arról árulkodik, hogy az ezredek - meghatározott csatarendet felvéve rendjüket megtartva a szabad ég alatt éjszakáztak. Az óvatosság nagyon is helyénvaló volt, hiszen másnap, október 7-én hajnalban török csapatok jelentek meg a tábor feletti dombokon. Összecsapásra azonban egyelőre nem került sor, mert a két felet elválasztotta egymástól a Berki patak mocsaras völgye, amelyen keresztül támadást indítani igencsak kockázatos vállalkozásnak számított. Ennek ellenére, miután a keresztény sereg egységei harcrendbe álltak, a mieink bizonyultak bátrabbnak. Siegfried Kollonitsch 1000 alsó-ausztriai, Herberstein 600 stájer és Kari Frankói 500 károlyvárosi lovasa, összesen 2100 kipróbált katona átkelt a völgyön, hogy megtámadja a törököt. A jelentések szerint a túloldalon várakozó törökök „eggyel-mással" 15000 ezren lehettek, csakhogy a dombok, a mocsár, és a növényzet miatt nem tudtak szétbontakozni. így lovasságunk támadása elől hátrébb húzódtak, lehetőséget adva ezzel a keresztény seregnek, hogy teljes, zárt harcrendben kövesse őket. Néhány gyalogos ezred folyamatos tüzelés közben lassan átlábolt a mocsaras völgyön és felkapaszkodott a völgy másik partjára. Igen kényes helyzet alakult ki, hiszen seregünk egyik része a Berki patak túlpartján, a másik bokáig, térdig vízben a vizenyős mocsaras völgyben, a harmadik pedig még a völgy innenső felén állt. A török azonban képtelen volt kihasználni a helyzetet, egyre hátrált a tűz elől, míg a mieink négyszögeiket, és azok egymáshoz való viszonyát megtartva, lépésről-lépésre nyomultak utánuk. A keresztény sereg olyan intakt rendben haladt előre és olyan „zárótűzzel fedezte magát, hogy a vele közel azonos létszámú török seregrész még egy rohamot sem mert megkockáztatni. A keresztény sereg egy teljes napi tűzharc után, szürkület
