Zalai Múzeum 5. (Zalaegerszeg, 1994)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc–Ófalu I–II.

Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc—Ofalu I—II. 279 helyezését tiltotta meg, de az ezzel a pogány elképzeléssel közvetetten összefüggő eszköz sírba tételét sem nézhette jó szemmel. A temetkezési szokásokat és az ezekkel szorosabb kapcsolatban álló tárgyi hagyaték elemzését áttekintve megállapíthatjuk tehát, hogy azok javarészt a megelőző, késő avar és avar kor végi időszak temetkezési gyakorlatának és szokásainak, ill. az ekkor a térség egészében bekövetkezett változásoknak felelnek meg. A szokások avar kori rétege sem tekinthető azonban csak egy adott népre, csak a nomád avarságra jellemzőnek, hanem inkább a Kárpátmedence avar uralom alatt élt népei egészének közösen kialakított szokásrendszerének, ami közvetetten azt jelzi, hogy a garabonci — s vele együtt a többi, Karoling-kori pannóniai — temetőben nyugvók döntő hányada nem más vidékről ide költözött idegen, hanem ennek a tájnak a szülötte és neveltje volt. A Karoling hódítással és az ezt követő politikai, hatalmi átrendeződéssel olyan változások indultak meg a Kárpát-medence népei körében, melyek túlnyomórészt az új ideológia, a kereszténység terjedésével, annak a mindennapok életét is átformáló hatásával magyarázhatók, nem pedig egy adott nép (pl. a frankok vagy bajorok) szokásainak terjedésével. A régészeti hagyaték másik részét a fegyverek ill. a férfi és női viseleti tárgyak és az ékszerek alkotják. Az I 55. sírban talált kétélű kard nemcsak a Kárpátmedencében, de egész Európában meglehetősen egyedülálló lelet. A Cierny Brod (Vízkelet) lelőhelyen talált hasonló kard alapján azonban feltételezhető, hogy Bizáncban készült, vagy legalábbis bizánci műhelyben nevelkedett mester készítette. Később, talán már Mosaburgban, igyekeztek a kard szerelékeit az eredetinek megfelelően felújítani. Feltűnő egyébként, hogy Pannoniában eddig még sehol másutt hiteles Karoling-kori síregyüttesből nem került elő kétélű kard, a volt avar kaganátus területén ugyanis a nyugati vágófegyverek közül a sax—langsax vált kedveltté. S ez aligha véletlen: a szablyához, ül. egyélű, egyenes kardhoz (palás) szokott kéznek a hasonló kardforgatási technikát igénylő — s eredetében szintén a nomádokig visszanyúló — langsax felelt meg leginkább. Következésképpen igen valószínű, hogy az 155. sír kardjának tulajdonosa maga is idegen eredetű harcos volt, aki vagy akkor csatlakozott Pribinához, amikor az a bolgároknál, ill. Ratimar fejedelemnél tartózkodott, vagy később, a bolgároknak a Dráva—Száva vidékére való behatolásakor menekült hozzá. Első megközelítésben ugyancsak déli irányba mutat az I 70. sír csatos szíjbefogós sarkantyúpárja, hiszen ez a sarkantyútípus a dalmát tengerpart óhorvát temetőiben fordul elő leggyakrabban. Mivel azonban ez a késő Merowing előzményekig visszanyúló sarkantyútípus nemcsak Dalmáciában, de Pannoniában is gyakori, s a Karoling-birodalom nyugati, északi peremvidékein is kedvelt volt, az 170. sír hosszú ideig használt sarkantyúpárjának tulajdonosáról sokkal kevésbé határozottan állítható, hogy délről (s nem a birodalom belsejéből vagy még messzebbről) származott. Még kevésbé tételezhető ez fel a II15. sír halottjáról, akinek tarsolyában egy sarkantyú vagy lábszártekercsgarnitúra szíj vége feküdt. Az 149. sír szakállas baltája Morvaországban a leggyakoribb baltatípus, de kedvelt volt Csehország, a FelsőDunavölgy (Alsó-Ausztria) és Szlovákia területén is. Ez a fegyverfajta a Dunától északra, részben a Morva-medencébenjött létre a 9. század első felében, s vált az avar kaganátus romjaiból kiemelkedő új államalakulat, a morva fejedelemség lovas harcosainak egyik meghatározó fegyverévé. A siker érdekében állandósult ellenfelük, Oriens tartomány Felső-Duna menti határzónájának harcosai is igyekeztek a vele való harcmodort mielőbb elsajátítani, ezért náluk legalább olyan gyakori fegyver lett, mint a morva fejedelemség területén. Következésképpen az I 49. sír harcosát sem tarthatjuk feltétlenül morva eredetűnek hiszen a császár és Oriens prefektusának megsegítésére Pribina többször is küldött katonai segítséget (bár éppen amiatt, hogy Pannóniában eddig ez az egyetlen Karolingkori szakállas balta, nem kizárt, hogy az egy, Pribinát már Nyitrától kezdve kísérő harcos fegyvere volt). Végül a többi fegyver, a köpűs nyílhegyek és a fegyverként (sax) is használható erős pengéjű, nagyobb kések — mint tucatáruk — a Karoling-birodalom egész törzs- és peremterületén általánosan elterjedtek voltak. Mind a garabonci, mind a többi pannóniai és keletalpokvidéki temetőben talált fegyverfajtákra jellemző tehát, hogy idegen eredetűek, főként frank, kisebb mértékben saját (de nem nomád avar) és ritkán egyéb, így bizánci műhelyekből kerültek ki. Amikorra tehát a Karoling közigazgatás véglegesen berendezkedett Oriens tartományban, s létrejött a mosaburgi grófság is, azaz a 840-es évek elejére, az önálló avar fegyverművesség már teljesen elsorvadt, az avar fegyverek véglegesen eltűntek a harcosok eszköztárából, s már csak olyan „apróságok" emlékeztettek e harcosok avar iskolázottságára, mint pl. hogy a modern kétélű kard helyett inkább a szablyára emlékeztető langsaxot forgatták. A viselet tartozékai és az ékszerek hasonlóan tarka képet mutatnak. A férfiviselet gyakori eleme a bronz- vagy vascsattal összefogott öv (9 sírban). E csatok közül némelyiknek inkább nyugati előképei vannak (I 52. sír), másoknak azonban egyértelműen késő avar kori párhuzamai, így pl. a II 35. sírban lévő lantalakú vascsatnak, és az I 21. és II 6. sír bronzcsatjainak. Az övről a késtok mellett gyakran tarsoly csüngött le, melynek szinte állandó tartozéka volt a tűzcsiholó. Ezek általában hagyományos típusok, de az 173. sír tűzcsiholójának inkább a dunai bolgároknál, az I 60. sírban találtnak pedig a morva törzsterületen vannak meg a párhuzamai. Mivel azonban utóbbi ott is inkább csak a közigazgatási központokban és közvetlen környékükön tűnik