Zalai Múzeum 5. (Zalaegerszeg, 1994)
Közlemények - Szőke Béla Miklós: Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc–Ófalu I–II.
278 Szőke Béla Miklós labbi, bajor és alemann területek elszegényedett rétegeinek is (ld. az írásos források neveit és a temetők nyugati germán embertani elemeit). Régészeti szemszögből nézve A régészeti hagyatékból a népesség összetételére vonatkozó következtetéseket levonni még az embertani eredmények ilyen jellegű interpretálásánál is veszedelmesebb; bizonyos összefüggésekre azonban mégis érdemes felhívni a figyelmet. Mint köztudott, a régészeti kultúrákban leginkább még a temetkezési és viseleti szokások kötődnek konkrét népekhez, népcsoportokhoz. A két garabonci temető jellegében a helyi, családi (Ortsfriedhof) és a nagy soros temetők (Reihengráberfeld) közötti átmenetet mutatja, hasonlóan a többi pannóniai félpogány szolgálónépi, „falusi" temetőhöz. A sírokat kisebb-nagyobb eltéréssel, és kevés kivételtől eltekintve Ny— К irányba tájolták, miként az egész Karoling-birodalomban és keleti peremterületén, az elhunytak etnikai kötődésétől függetlenül. A sírok mélysége, az általános tendenciának ugyancsak megfelelően, sekélyebb mint a megelőző, avar időszakban, max. 110 (Garabonc II), ill. 160 cm (Garabonc I); Pannoniában, ill. a Felső-Dunavölgyben csak az avar kori tradíciókat még elevenebben őrző közösségekben ásták ennél mélyebbre a sírokat. A sírgödrök nagysága szintén csökkent az előző korszakhoz képest (1,2—2,0 m 2 ), a garabonci közösségek hierarchiájában csak a magasabb pozíciót betöltő férfiaknak és nőknek ástak az átlagosnál nagyobb és mélyebb sírt (2,5—3,0 m 2 ); egyes tradicionálisabb pannóniai közösségek azonban ebben is ragaszkodtak még a korábbi szokásokhoz, és általában nagyobb alapterületű, mély sírokat ástak halottaiknak (2,5—3,5 m 2 , kivételesen 4,0—5,0 m 2 ). A sírgödrök formája többnyire lekerekített sarkú, négyszögeletes, a sírok kb. 1/3-nál pedig a lábvég vagy a fejvég felé kiszélesedő trapéz alakú. Utóbbi sírforma a jól megfigyelt korabeli temetőkben kb. hasonló arányban, vagy még ritkábban jelenik csak meg, sem korhoz, sem etnikumhoz nem köthető. Ezzel szemben a Garabonc 149. sír végeiben a sírépítmény alatti leásások, ill. az 130. sírnál a sajátos lovagló vagy békapozíció egyértelműen avar kori tradíció. Az élelemadás szokása, főként a húsételé csak Garabonc I temetőben, ott is csak bizonyos családoknál, s azoknál is főként az 1. és 2. generációhoz tartozó halottaknál található meg. Ez a szokás egyértelműen az előző korszak pogány avar tradíciójának maradványa, s annak jele, hogy az így eltemetett avar hitvilágú közösségből szakadt ki vagy legalábbis annak pogány szellemiségében nőtt fel. De talán már az új idők jeleként, a kereszténység térhódításaként (?) foghatjuk fel, hogy e temetőben is csupán gyermekek és nők, ill. senilis korú férfiak sírjába tettek húsételt, Garabonc II temetőben pedig már egyáltalán nem. A sírok mintegy harmadában agyagedényben, ill. favödörben folyékony ételt vagy italt tettek a halott mellé. Az élelemadásnak ezt a formáját immár Garabonc II temetőben is megtaláljuk; az I temetőben ellenben most is csak azokra a családokra jellemző, ahol húsételt is adtak a halottnak. Főként kisméretű, 6—13 cm magas, 0,5—1,5 1 űrtartalmú csuprokat tettek a sírba — az avar kori hagyománynak megfelelően (CILINSKÁ 1973, 331—337, Abb. 2) -, ritkább az ennél nagyobb, fazékszerű edény. Az edények sokféle formájúak, gyakran fenékbélyeggel ellátottak, különböző fazekasműhelyből származnak, ritkán pedig házilag készítettek. Közülük az I 59. sír edénye s néhány más edény fenékbélyege erősen emlékeztet a korabeli dunai bolgár házikerámiára. Az 137. és II 14. sírban polírozott felületű díszkerámia, ún. sárga palack, ill. ilyen kerámia töredéke volt. Ez a csak a nagy közigazgatási központokban és szűk körzetükben megtalálható díszkerámia egyértelműen a hasonló formájú, nomád nemesfém-edények kerámiautánzata, s mint ilyen annak az ízlésnek a kifejeződése, mely a korábbi avar (ld. ún. sárga kerámia edény formáit) vagy a korban nagyjából egyidős szaltovo—majaki kultúra edényművességére is jellemző volt. Egy sírban agyagedény helyett vaspántos favödör volt (I 22. sír). Vödröt az avar kor végén, a 9. század első felében, főként szlávokkal közös avar temetőben volt szokás sírba tenni, így Mosaburg/Zalavár környékének avar—szláv birituális temetőiben is; de a Pribina hívó szavára itt megtelepülőknek csupán az első generációja tett vödröt az elhunyt mellé. Ugyanez mondható el a sarlóról, melyet szintén a késő avar kortól kezdve tettek sírba, mint a vasbabona tárgyát (I 9. és I 55. sírok). Vaskések a sírok mintegy negyedében, főként az 1. és 2. generáció idősebb felnőttjeinél voltak, s többnyire a váz bal oldalán, a viseletnek megfelelő helyen feküdtek. Formájukbanjavarészt a nyugati késtípusokat követték, tokvédő vereteik pedig egyértelműen nyugati eredetűek vagy az ottani formák utánzatai voltak (155, II15. sírok). A késtokokat azonban több esetben is — avar szokásnak megfelelően — bronz vagy vaskarikán át függesztették fel az övre (I 16, 55, 81, II 6. sírok). A nagyobb méretű vércsatornás késeket tulajdonosuk alkalomadtán fegyverként (Sax) is használhatta. Míg a késő avar korban még általános volt a kések sírba tétele, sőt nem ritka a két kés sem, s a nagyjából egyformán kisméretű vaskés a fériaknál inkább a jobb, a nőknél pedig a bal oldalon feküdt, addig a 9. századra egyre ritkább a kés mellékletül adása, a férfiakkal tendenciózusan nagyobb késeket adtak, és mindkét nemnél a bal oldali viselet vált dominánssá. Nem véletlen, hogy a garabonci temetőknél is csak a 1. és 2. generációnál tettek kést a sírba, a mosaburgi templom körüli temetőkben pedig már csak elvétve találhatók a sírokban: a kereszténység feltehetően nemcsak a túlvilági útra adott étel és ital sírba
