Zalai Múzeum 5. (Zalaegerszeg, 1994)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc–Ófalu I–II.

Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc—Ofalu I—II. 265 volt még egy, a Dostál-féle II. típusba sorolható balta (MÜLLERR. ásatása, közöletlen). Az I. típusú balta (Bartaxt) keltezésénél megegyeznek a kutatók abban, hogy ez a fegyvertípus a 8. század közepe táján tűnt fel és 1000 táján — újabb vélemények szerint inkább a 10. század első felében, legkésőbb közepén szűnt meg (BUDINSKY—KRICKA 1959 130; DOSTÁL 1965, 374-375; FRIESINGER 1972b, passim; RUTTKAY 1976, 308; MERÍNSKY 1985, 62-63). A megjelenés időpontjának meghatározásához szívesen idézik a sziráki (Nógrád m.) temető 16. sírját (POSTA B. ArchKözl 19 [1895] 55-61; HAMPEL 1905, II. 77-94, III. Taf. LXV. 1. - idézi: POULÍK 1948, 33; HRUBY 1955, 169; DOSTÁL 1965,374; DOSTÁL 1966,70), ahol laposindás díszítésű, aranyozott bronz öntött övgarnitúrával együtt került elő egy ilyen balta. Ez a temető azonban éppen azzal tűnik ki a késő avar temetők közül, hogy sok sírja az avar kor végi fázisba helyezhető. Пуmódon azonban ez a temető sem lóg ki abból a sorból, melyet a Blatnica, Gajáry, Veiké Hoste és a többi, avar kor végi temetőből (pl. legújabban Söjtör egyik sírjából is) származó balták alkotnak, amelyeket már Vojtech Budinsky-Kricka is a 9. század első felére keltezett (BUDINSKY-KRICKA 1959, 130). Ha ugyanis e dátumnál korábbi időpontban kialakult volna már az I. típus, valószínűleg szélesebb ismertségre tett volna szert, miként idősebb testvérei, a II. (ún. Schmalaxt) és Ш. (ún. Breitaxt) típusba sorolt baltaformák. Az I. típus minden valószínűség szerint a II. és Ш. típusok előnyeit egyesítő hibrid változat (POULÍK 1948, 33—34), mely — a legkorábbi előfordulások alapján — valószínűleg a Duna feletti Kisalföldön és a Morava völgyében alakult ki, s leginkább itt is használták, olyannyira, hogy pl. a dalmát tengerpart temetőibe már el se jutott, ott csak а П. és III. típus ismert (BELOSEVIC 1980, 102-103, Tab. XXXVIII), Az I. típus legdélibb előfordulása a Dráva jobb partján fekvő Medvedicka (Medvegy) lelőhely, ahol korai karoling, a Tassilo-kehely stílusában díszített tűzaranyozású szíjvéggel együtt volt egy sírban (VINSKI 1977-78, 204-205). Nyílhegy Garabonc I 22. aduitus férfi bal könyökénél két köpüs nyílhegy, 137. inf. II korú fiúgyermek jobb ugrócsontjánál egy köpüs nyílhegy töredéke, míg az 175. senilis férfi jobb combcsontja külső oldalánál egy csomóban 6 köpüs nyílhegy feküdt. Az I 22. és 75. sírokban, helyzetük alapján, feltehetően tegezben voltak a nyílhegyek. A Kárpát-medencében a 7. század után újra a 9. század elején, a frank—avar háborúk idejében tűntek fel a köpűs felerősítésű nyílhegyek, egyre inkább kiszorítva a használatból a nyéltüskés nomád típusokat. Ez a leggyakoribb fegyver, amit a Kárpát-medence Karoling-kori temetőiben a férfiak mellé helyeznek (DOSTÁL 1966, 73; FRIESINGER 1971—74,94), s általános az is, hogy több darabot; a síron belül azonban nincs meghatározott helye, a koponyától a lábvégig bárhol előfordulhat. Sarkantyú Az 170. maturus férfi mindkét bokájánál az eredeti viseleti helyzetnek megfelelően, felcsatolt állapotban került elő egy pár csatos szíjbefogós sarkantyú (Schnallenösensporn). Az I 36. sírban övcsatként funkcionált egy kisméretű, finom kivitelű, négyszögletes vascsat, mely eredetileg talán sarkantyú-, cipő- vagy lábszártekercs-garnitúra szíjazatához tartozott, a II15. (bolygatott) sírban pedig egy ilyen garnitúra szíjvégére bukkantunk. A sarkantyúgarnitúrának (azaz a sarkantyúpárnak és a felerősítést biztosító szíjazat csatjának, szíjvégének és bújtatójának) több párhuzama is ismert Mosaburg/Zalavár közelebbi és tágabb környékéről. Az egyik legszebb, ún. madár alakú szíjvéggel díszített, ezüst berakásos garnitúra Zalavár—Vársziget 269. sírból, egy 15—16 éves fiú lábainál került elő (CS. SÓS 1963, 45, Taf. XXIV 2, L). A garaboncihoz hasonlóan szerényebb kivitelű sarkantyú Zalaszabar—Borjúállás sziget templom körüli temető egyik gyermeksírjából való (MÜLLER R. ásatása, közöletlen). Díszített tüskéjű a Zalavár—Rezes (Hosszúsziget) 1. sírban talált sarkantyúpár (MRT 1 1966, 184 [59/17. lelőhely], 26. t. 3—4), amihez hasonlót közöltek már a század elején ,,Somogy megye" lelőhellyel is (NAGY 1913, 250—254). A legészakibb elokerülesi helye e típusnak Esztergom—Hévíz, Bajcsy-Zsilinszky u. 26., ahol házépítéskor ezüst berakásos tüskéjű sarkantyút találtak (MRT 5 1979, 159 [8/6. lelőhely], 40. t. 11). A csatos szíjbefogós sarkantyú még meghatározóbban a dalmát tengerpart sírjaiban bukkan fel — a legdíszesebb példányoktól az egészen egyszerű kivitelűig széles skálát mutatva (JELOVINA 1976, 123-126; BELOSEVIC 1980, 106—115; JELOVINA 1986, passim). Ez alapján úgy gondolhatnánk, hogy talán Pannoniába is onnan származnak. Ez a korai Karoling sarkantyútípus azonban a birodalomnak nemcsak a keleti, délkeleti perifériáján, de az északi, északnyugatin is több esetben sírba került, vagy egyéb körülmények között jutott napvilágra: így ismert pl. Dunum, Kr. Wittmund 326. csontvázas sírból és Sievern, Kr. Wesermünde egy É—D sírjából (SCHMID 1970, 40—62, Abb. 7—8), Bendorf, Kr. Rendsburg— Eckernförde A sírból (GABRIEL 1981, 245—258, Abb. 2), Schortens 217. halomsírból (PETERS 1978, 64), Dorestad—Hoogstraatl (ES—VERWERS 1980, Abb. 123. 1-4), Haithabu lelőhelyekről (KÜSTENFORSCHUNG II 1984, 387, Abb. 183) és a Themze folyóból (KOCH 1982, 68, Abb. 4). Ezek az előfordulások arra figyelmeztetnek, hogy nem szükségszerű csak egy irányba, a dalmá-