Zalai Múzeum 5. (Zalaegerszeg, 1994)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc–Ófalu I–II.

258 Szőke Béla Miklós — leggyakoribb megjelenési formája pedig a palack: keskeny, hosszú nyakkal, öblös testtel, erős, gyűrűszerű szájperemmel és vastag, néha korongszerűen kiképzett talppal. A palackforma mellett azonban ritkán egyéb formák is feltűnnek: kúpos pohár és gömbös testű fazék (Zalaszabar—Borjúállás sziget, MÜLLER Róbert közöletlen ásatása), behúzott peremű tál (Alsórajk—Határi tábla, 27. sír — a szerző közöletlen ásatása), ikeredény és kulacs is (HRUBY 1955, Tab. 25. 6, 29. 11, 47, 48. 4, 51. 4, 68, 8; DOSTÁL 1966, Obr. 17; POULÍK 1975, Tab. 35). Az egyéb edényformák azért fontosak, mert arra hívják fel a figyelmet, hogy az analógiák keresésénél ne elsősorban a formai jegyek (pl. a palackforma), hanem inkább a specifikus fazekastechnológiai eljárások (a polírozás, vagy a sajátos aranyló sárga színárnyalatot eredményező égetés), a muhelyazonosság jegyei legyenek meghatározóak. A fenti jellegzetességek félreérthetetlenül utalnak az előkép nemesfém jellegére. Úgy látszik, nem véletlen az sem, hogy ez a díszkerámia csak nagyobb közigazgatási központokban és közvetlen környékükön jelenik meg, így Mosaburg központja, Zalavár—Vársziget mellett Keszthely—Fenékpuszta, Cserszegtomaj (CS. SÓS 1961, 285—297, Taf. LXXII—LXXVI; CS. SÓS 1963, Taf. LXXXI-LXXXIV, LXVH. 17-18, LXV. 8, LVII 8), Esztergályhorváti—Alsóbárándpuszta, Zalaszabar— Borjúállás sziget (MÜLLER Róbert közöletlen ásatásai), Zalakomár—Alsó Kolon, Zalakomár—Lesvári dűlő, Balatonmagyaród—Hídvégpuszta (VÁNDOR László és a szerző ásatása), Vörs—Papkert В (SZENTPETERI József és KÖLTŐ László közöletlen ásatása) és Alsórajk—Határi tábla lelőhelyeken, ill. a morva fejedelmi központokban, Mikulcicén, Staré Méston és környékükön; olyan területeken tehát, ahol a keleti frank birodalom keleti peremterületének nemessége és a fegyveres kíséret nagyobb számban koncentrálódott. E társadalmi réteg tagjai szívesen terítették meg asztalukat a nemesfém edényekre emlékeztető kerámiapalackok, tálak, poharak és egyéb edények készletével. Ez az ízlés lehet a magyarázata talán annak a vékony falú, sárga színűre égetett palack- és korsókészletnek is, amelyet az első bolgár cári udvarban, Pliszkán rejtettek el egy titkos alagútban 811-ben (Raso RASEV ásatása, közöletlen). De ugyanezen ízlés szülte már a késő avarkori „sárga" kerámiát is, melynek a Fenékpuszta— Mikulcice típusú kerámiához való kapcsolódása így — ld. a kis füles bögrék mellett a nagyon hasonló palackokat, melyeket néha ugyancsak políroztak — sokkal érthetőbb és logikusabb (CS. SÓS 1961, 295). A késő avar sárga kerámia és a Karoling-kori díszkerámia közötti kapcsolat kérdése már korábban is felmerült (SZŐKE 1956b, 229; SZŐKE 1960, 95-96; CS. SÓS 1961, 290—291). Mások szerint e kerámia gyökerei a késő római kori fazekasságig nyúlnak vissza, és bizánci közvetítéssel, talán épp a Cyrill (Konstantinos) és Method testvérpár révén jutott a Kárpát-medencébe (HRUBY 1955, 149; HRUBY 1964, 39; POULÍK 1948, 31). Cs. Sós Ágnes megkísérelte a két nézetet úgy összekapcsolni, hogy feltételezte, a késő római hagyományt a késő avar fazekasság közvetítette a Karoling-kori edényművesség felé (CS. SÓS 1961, 295). A közvetlen vagy közvetett bizánci közvetítés ellen látszik szólni azonban az, hogy ez a finom kerámia éppen a Bizánccal határos területeken, Bulgáriában, Albániában és a dalmát tengerparton hiányzik, míg az ott valóban bizánci hatásra vagy közvetítéssel megjelent kerámia — pl. az egy- és kétfülű, amfóraszerű mázas korsók, palackok és egyéb edényformák — a 9. századi Kárpátmedencéből hiányzik teljesen. Nyilvánvaló tehát, hogy ennek a polírozott felületű díszkerámiának közvetlen előképe a késő avar sárga kerámia volt, de a gyökerek a késő antikvitás helyett a nomád fémművesség talajából táplálkoztak (HORVÁTH 1935, 104 KK; CSALOG 1957, 135-139; SZŐKE 1960, 75-112; BIALEKOVÁ 1967, 5—76; GARAM 1969, 207—241). E kerámia formai párhuzamai a nagyszentmiklósi arany edénykészletben (LÁSZLÓ—RÁCZ 1977, 29—30) találhatók meg, s nem lehet kétséges, hogy a kerámia aranyló sárga színűre égetése és a felület polírozása szintén az aranyedény emlékét idézi. Ilyen kapcsolat a fémművesség és fazekasság között a kortárs dél-oroszországi szaltovo— majaki kultúrában is fennállt, amit a formai-tipológiai megfelelések világosan jeleznek (PLETNEVA 1967, 114-122). A késő avar kori sárga kerámia és a Karoling-kori polírozott felületű díszedények közötti közvetlen kapcsolatot időrendi megfontolások miatt — miszerint a sárga kerámia csak a 9. század elejéig, míg a polírozott felületű csak a század második felétől volt használatban — szokás megkérdőjelezni (DOSTÁL 1966, 83—85). Ezt a problémát áthidalhatta volna, ha beigazolódik az a feltevés, hogy a polírozott felületű sárga kerámia Mosaburg/Zalaváron már a 9. század elején megjelent (CS. SÓS 1969, 95). Mivel azonban ez a keltezés csak a Zalavár—Récéskúti bazilika építési fázisainak (téves) interpretálásán alapult (SZŐKE 1976, 84), s másutt nem talált megerősítésre, a polírozott felületű kerámia megjelenésének a 9. század közepe tájára való keltezését továbbra sincs okunk megváltoztatni. Nem úgy a késő avar kerámia keltezésének felső határát! Hiszen a késő avar kultúra (és népesség) a 8. század végén nem szűnt meg tovább létezni, hanem csak — a Karoling hatalmi és kultúrszférába kerülve — fokozatos átalakuláson ment át (SZŐKE 1992a, passim). Ezt Mosaburg/Zalavár környékén több avar kor végi temető is igen szemléletesen demonstrálja, s bizonyosan nem a véletlen műve, hogy bennük a polírozott felületű kerámia is feltűnt: így Zalakomár—Lesvári dűlő 225. sír közelében a korabeli járószinten volt egy töredéke (VÁNDOR László és a szerző ásatása, közöletlen), Vörs—Papkert В lelőhely temetőben pedig egyazon síron (106. sír) belül, egy egyszerű szőlő-