Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Varga J. János: Katonai bíráskodás a 16–17. századi Dunántúlon

ZALAI MÚZEUM 4. 1992 Varga J. János: Katonai bíráskodás a 16—17. századi Dunántúlon A 16—17. századi Magyarországon „vitézlő rend"-ként emlegették azt az új, sajátos társadalmi réteget, amelynek tagjai közép- és kisbirtokos nemesekből, szökött jobbágyokból, félszabad és a társadalom perifériájára szorult elemekből verbuválódtak. Létrejöttét a déli határon megjelenő oszmán hatalom idézte elő, amely egyre följebb hatolt a déli végektől az ország középső területei felé. Terjeszkedésének fő iránya Magyarország dunántúli területein keresztül vezetett Bécs felé, ezért itt épült ki az a mélységben tagolt védelmi rendszer, amely a déli végvárvonal összeomlása után nagyjából a zalai — veszprémi — komáromi végekig hátrálva tartóztatta föl a nyugati irányú hódítást. A meghódított területről elmenekült lakosság — az élet új lehetőségeit és a fölemelkedés útját gyakran fegyveres szolgálattal keresve — az ország szabad vidékére költözött, ahol a „vitézlő rend" tagjaként magánföldesúri vagy királyi szolgálatba állt. A dunántúli főurak, akik kerületi főkapitányként (országos főkapitánynak, generálisnak, kerületi generálisnak is nevezték őket) vagy más országos tisztséget viselve másfél évszázadon át kezükben tartották a helyi védelem irányítását, a 16. század közepén kezdték újjászervezni magánhaderejüket, hogy birtokaikat védelmezve egyúttal honvédelmi kötelezettségüknek is eleget tegyenek, ugyanakkor — néhány kivételtől eltekintve — megszerezték a végvárak őrsége fölötti rendelkezés jogát. Miközben létrejött katonai hatalmuk, társadalmi és politikai befolyásuk is megnövekedett olyannyira, hogy amikor Európa számos országában kezdetét vette az abszolút hatalom kiépítése, Magyarországon éppen az ellenkezője következett be. A főurak keze alatt szolgáló „vitézlő rend" sajátos társadalmi réteggé formálódott, amelyben a különböző eredet az azonos életmód és a sorsközösség következtében elmosódott, tagjainak különállás-tudata megerősödött. Sajátos helyzetük nemcsak a kenyérszerzés, a fegyveres szolgálat kínálta társadalmi és vagyoni felemelkedés — mint lehetőség — és a mentalitás terén, hanem az igazságszolgáltatás tekintetében is megmutatkozott. A vitézlő rend tagjai ugyanis — akár a földesúri magánkatonaság szervitoraiként, akár a királyi végvárak katonáiként szolgáltak —, a seregbíróságoknak a kisebb jelentőségű ügyekben egy adott területre korlátozott működésétől eltekintve, egyaránt a kerületi generálisok vagy más országos tisztséget viselő főurak joghatósága alatt állottak. Igazságszolgáltatás tekintetében döntően az határozta meg helyzetüket, hogy uruk egy személyben katonai parancsnok, valamint személyi és területi jogokkal rendelkező földesúr volt. A kétféle illetékesség érvényesülése következtében a katonai és a földesúri bíráskodás gyakran ugyanazon dominusz kezében összpontosult, aki katonai parancsnokként a seregszék és a hadiszék előtt, földesúrként az úriszéken szoríthatta engedelmességre katonáit.

1 A főúr kétirányú, ugyanakkor egymással ellentétben álló illetékessége egyrészt a vitézlő rend függő helyzetére utal — hiszen a dominusz felelősségre vonhatta katonáját hűtlen vagyonkezelésért és szökésért, katonai vétségért, hatalmaskodásért s közbűncselekményért, sőt még birtokügyekben is illetékessé tette magát —, másrészt a központi igazságszolgáltatás korlátozott lehetőségeit, s ebből következően a földesúri hatalom túlsúlyát mutatja. A főúr bírói hatalmát társadalmi állása és törvények biztosították — a 15. századtól kezdve a legelőkelőbb nemesi szervitorokra nézve is

2 —, továbbá katonai rangja és az a tekintély, amelyre beosztása révén szert tett. így őrizhették meg katonáik fölötti joghatóságukat a 16—17. századi Dunántúlon a Nádasdyak, Batthyányak, Zrínyiek és az Esterházyak. Mivel a katonai és az úrszéki bíráskodás joga ugyanazt a személyt illette meg, egyaránt tárgyaltak katonai és más természetű ügyeket a két különböző fórumon. A pereket vizsgálva kiderül, hogy a katonai bíróságok jelentősége — főként háborús időben — az úriszékéhez képest megnövekedett: katonák és polgári személyek fölött egyaránt ítélkeztek, s a katonai vétségek mellett gyakran kerültek eléjük közbűncselekmények, sőt esetenként polgári perek is. Az úriszék ugyanakkor a közbűncselekményeken és a magántermészetű ügyeken kívül — a katonai vétségek számának emelkedése miatt — a vitézlő nép dolgaiban is eljárt. A katonák első fokú igazságszolgáltató hatósága a vitézlő törvényszékként is emlegetett seregbíróság volt. Össze-