Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Közlemények - Kostyál László: Adatok a Szent István-ikonográfiához néhány zalai ábrázolás alapján

196 Kostyál László 1971, 4. kép) hasonlóan csak távolról tűnik fel a bal felső sarokban. István aranyszínű csizmát, testhez simuló piros nadrágot és aranyzsinóros mentét, valamint hátul arannyal dúsan hímzett kék palástot visel. Rövid barna szakálla javakorabeli embert mintáz, feje körül sugárkoszorú. Ezúttal nem koronáját ajánlja fel, hanem a glóbuszon látható országtérképet — e vonás az árpási főoltárkép hasonló motívumára emlékeztet. A szent király kinyújtott jobb kezével a térépre mutat, míg balját a szívére szorítja. Tekintetét szintén az ország képére fordítja, Szűz Mária jelenléte — úgy tűnik — a festő interpretációja szerint nem valóságos. Erre utal az a körülmény is, hogy a király mögötti angyal, aki a kék vánkoson pihenő koronát és jogart tartja, nem az égi vízióra, hanem Istvánra szegezi a tekintetét. A korona itt még kevésbé hasonlít az eredetihez, felső része kiszélesedik és a valóságosnál jóval magasabb, zománcképek helyett ezúttal is csak gyöngysoros díszítést kapott. A felhők közt feltűnő Szűzanya ölében tartja a ruhátlan kisdedet, s nem tekint a hozzá oltalomért könyörgőre. Csak a kis Jézus nyújtja ki játékosan kezét, de az sem biztos, hogy feléje. Az előtérben fohászkodó szent, a megszólító, és a háttérben feltűnő megszólított között így szinte semmiféle kapcsolat nincs, s ez mélységében kettészakítja a képet. Ezt a benyomást még csak fokozza az István mögött leomló, aranyzsinórokkal, bojtokkal ékesített nehéz, barna bársonyfüggöny is, mely szinte elválasztja egymástól a földi és a mennyei szférát, pedig azokat a koronát tartó angyal figurának kellene összekapcsolni. A jelenet tágabb környezete nem határozható meg. Architekturális elem nem szerepel a képen, a durván ácsolt emelvény és a drága függöny formai ellentéte a háttérben füstszerúen kavargó felhőkkel meglehetősen sematikus. 3. MIHÁLYFA, r.k. templom, mennyezetfreskó a szentélyben, 1790 k. festője ismeretlen. Igen rossz állapotú, művészileg alacsony színvonalú kép, közepén egy modern lámpatesttel áttörve. A mennyezetet illuzionisztikus módon megnyitja, ami ebben a korban erőltetetten archaizálónak hat. Nézőpontja sem egységes, bár e tökéletlenség talán kis méreteivel magyarázható. Jobboldalt egy párkány szélén térdel a szürke, rövid szakállas Szent István király, aranyszínű palástban. Két, enyhén kitárt karjával a lábánál elhelyezett valósághű koronára, országalmára és kardra mutat. A párkány szélén a magyar címerpajzs látszik. Itt szokatlan módon csak derékképe jelenik meg a Madonnának, az ovális képmező hosszabb oldalán. Figurája merev, mindkét kezével átöleli gyermekét, aki balját áldásra emeli István fölé. Ez a mozdulat az egyetlen, mely az anya és gyermeke, illetve a szent közötti kapcsolatra mutat, mivel a helytelen térbehelyezés következtében a király felfelé fordított tekintete a semmibe vész el. Mária feje fölött puttófej látszik. A kompozíció teljesen széteső, a képmező nagy része üres, festője a mesterség alacsony fokán álló falusi piktor lehetett. 4. ZALAAPÁTI, egykori bencés monostor temploma, mennyezetfreskó, Josef Adam Mölck 1760 k. A Tirolban, majd Stájerországban és Alsó-Ausztriában dolgozó bécsi művész már tiroli udvari festőként, minden bizonnyal az apáti bencések göttweigi kapcsolata révén került hazánkba s festette meg egyetlen itteni — főművei közé nem sorolható — falképciklusát. Az illuzionisztikus freskón játszódó jelenet ezúttal jól térbehelyezhető. Szent István lépcsős emelvény közepén az oltár előtt térdel, s felsőtestével hátradőlve, égre szegezett tekintettel ajánlja fel bársonypárnán nyugvó koronáját a gomolygó felhőn feltűnő Boldogasszonynak. A király az ünnepi alkalomhoz méltó fehér ruhát és hosszú fehér palástot visel. A háta mögött családjának és udvartartásának néhány tagja áll. Közvetlen mögötte egy szakállas férfi nagy kettős keresztet tart. A félrehajtott fejű ifjú Imre a szüzesség liliomát fogja kezében, mellette kék ruhában talán anyja, Gizella áll, mögötte pedig, hozzánk legközelebb, egy páncélos lovag, pásztorbotját tartó főpap s egy apáca következik. A király itt sem Máriára tekint, az ő jelenléte nem evilági. Két kezével a kis Jézust tartja magasra, így feje az övé fölé magasodik. Mindketten a fohászkodó szentre tekintenek, jelezve, hogy buzgó könyörgése meghallgatásra talál. A Szűzanya és István között — mintegy közvetítőként — kiterjesztett szárnyú angyal lebeg. A Mária trónusaként előbukkanó felhő alján négy puttófej kandikál ki. Az oltár felett csegelyes, freskókkal borított kupola (kép a képben!) emelkedik archaizáló stílusban. A csegelyben kiterjesztett szárnyú angyalfigura áll, a kupolában középkori itáliai mintára az apostolok alakjai sorakoznak. A felhő átlósan, nagyjából a kép közepén húzódó széle két jól elkülönülő részre, égi és földi szférára osztja az ábrázolást, az ellentétes irányú diagonális vonal (az angyal lába) pedig a kapcsolatot biztosítja a két képfél között. 5. ZALAEGERSZEG, Szent Mária Magdolna plébániatemplom, bal oldali mellékoltárfreskó, Johann Ignaz Cimbal 1769. A bécsi akadémikus festészetet provincializáló Cimbal Magyarországon főleg a veszprémi egyházmegyében tevékenykedett (1777-ig Egerszeg is ehhez tartozott), s a székesfehérvári (mai) székesegyház után a második itteni megbízását teljesítette a zalai megyeszékhelyen. A bécsi mester kopasz fején hosszú, ősz szakállal ábrázolta István királyt, jobban ragaszkodva a legenda szó szerinti szövegéhez. Az öreg uralkodó bársonypárnás térdeplőjén már csak féltérdre ereszkedik. Aranyszínű csizmát, kék nadrágot és mentét, vállán pedig bíbor palástot visel. Bársonypárnán kezében tartja koronáját és jogarát (ez utóbbit a festmény alapján a művész még metszetről sem ismerte), s égre emelt szemmel ajánlja az ünnepi oltár fölötti felhőben megjelenő Boldogságos Szűznek. Az agg király mögött a fehér ruhát s palástot viselő, fején fehér virággal koszorúzott, liliomot tartó Imre herceg szívére