Zalai Múzeum 3. (Zalaegerszeg, 1991)
Közlemények - Srágli Lajos: Adatok a Zala vármegyei ipari tevékenység és bányászkodás 19. századi kezdeteihez
212 Srágli Lajos Keszthelyen állítottak elő gyenge minőségű posztót,,^agyKanizsáról pedig sok és jó vörös kordován kerül a kereskedés alá", a Légrádon működő kard- és késgyárat az ország nevezetesebb ilyen létesítményeihez sorolja, 4 még Fényes Elek 1836-ban kiadott művében is kénytelen úgy fogalmazni, hogy: „kézi közönséges mesterségekben hiány éppen nincs", de „tulajdonképpen való fábrika vagy gyár egy sincs." 5 Megállapítása helytálló, ha az országban másutt már—ha nem is nagy számban, de — található gyári szerveződésű és méretű létesítményekhez viszonyítunk. A 18. századra és a 19. század elejére Zala megyében a céhes ipar a jellemző, de szép számmal éltek iparűzők a földesúri birtokokon is. A 19. századi zalai iparfejlődés vizsgálatában ezért nem mellőzhetjük a céhes ipar és a céhen kívüli kisipari tevényekség arányainak, főbb fejlődési irányainak érzékeltetését. A céhes iparral kapcsolatban elsősorban az eddigi feldolgozásokra támaszkodunk. A céhek többsége az előzőekben említett jelentősebb mezővárosokban alakult, közülük több a 17—18. században. Ebben az időszakban elsősorban csizmadiák, szabók, takácsok, vargák és szűcsök alakítottak céhet, vagy vegyes céhek jöttek létre. A 18. században számuk jelentősen gyarapodott. Az 1770-es összeírás időszakára a mezővárosok közül kiemelkedett Kanizsa, ahol 172 kézművest írtak össze, akik 34 féle mesterséget űztek. Keszthelyen az összeírt 458 családfő 21,6%-a iparűző, Tapolcán 108 iparos 21 féle, Sümegen 100 kézműves 28 féle mesterséget folytatott. 6 Zalaegerszegen 265 adózó családfő közül 120 foglalkozott kézművesipari tevékenységgel. 7 Ugyanakkor a mesterségek skálája is bővült, új mesterségek is jelentek meg. Kanizsán például a mesterek között 9 palackkészítőt, 7 gombkötőt, 1 kéményseprőt, 1 ötvöst, 1 dohánykészítőt, 1 szappanfőzőt, 2 süvegest, 1 bádogost, 2 esztergályost, 1 citerást és 1 szobrászt is találunk. 8 A 19. század elején Zalában is tapasztalható a mezővárosi céhek számának csökkenése. Ez egyrészt a közben kiadott céhügyi szabályozó rendelkezéseknek is tulajdonítható. Az 1828-as összeírás is stagnálást mutat. Az 1770-es évi adatokhoz viszonyítva csekély mértékben növekedett az iparosok száma Sümegen és Kanizsán, a többi mezővárosban általában csökkent. 9 Kanizsán 200 iparost írtak össze, de közülük csak 15 mester űzte iparát egész évben és mindössze 56 foglalkoztatott legényeket. 10 Az iparosok számában Kanizsa mellett Zalaegerszeg jelentős, ahol 274 iparűző élt, de közülük csak 182 volt mester, 71-en tartottak összesen 92 legényt. A 182 mester 36 féle mesterséget folytatott. 11 Jóval kevesebb a sümegi iparosok száma (124 fő), közülük azonban 105 mester egész éven át folytatta iparát, s 21 foglalkoztatott legényeket. Keszthelyen és Tapolcán a 18. századhoz képest hanyatlás tapasztalható: a keszthelyi 81 iparos közül csak 3 dolgozott egész évben. Tapolcán, bár mindössze 86 mester élt, 44 egész éven át folytatta tevékenységét. Szentgróton és Türjén is csökkent az iparosok száma 5l-re,illetve 33-ra. 12 Nagykanizsa, Zalaegerszeg és Keszthely körzetében is jelentős számú iparos dolgozott (730; 64; 502), bár jóval kevesebb a legényt tartó mesterek száma, mint a központokban. 13 A céhek számának csökkenésével párhuzamosan a céhek között, de céhen belül az egyes mesterek között is egyre erősödött a vagyoni differenciálódás. A 19. század 30-as éveire a mestereknek egy viszonylag kis számú, tehetős rétege alakult ki. 14 Nemcsak Zalában, de országos szinten is hasonló folyamat zajlott le a század első harmadában. Már az 1813. évi céhügyi rendelkezésben erre utal, hogy a céhtaksát vagyoni osztályok szerint állapították meg. Az első osztályba soroltak 200, a második osztályba tartozók 150, a harmadikba esők 100 pengő forintot kellett, hogy fizessenek. Zalai adat a céhek osztályba sorolásáról 1831-ből áll rendelkezésre, amikor a gazdag nagykanizsai pékmestereknek 150 pengő forint taksát állapítottak meg. 15 Az adatok tanúsága szerint a módosabb céhek közé tartozhatott a tapolcai és a kapolcsi molnár céh, az előbbihez 35, az utóbbihoz 27 malom tartozott. 16 Az 1840-es évek elejére a gazdasági helyzet rosszabbodása, többek közt a gabona és a liszt árának emelkedése, több céh részéről szükségessé tette, hogy a vármegyéhez forduljon termékei árának emelése érdekében, de napirendre kerül az iparosok bérrendezésének igénye is. 1841-ben a zalaegerszegi, de még ugyanebben az évben a nagykanizsai pékek is a zsemle árának felemeléséért folyamodtak. 17 1844-ben a kanizsai iparosok, 1845-ben a zalaegerszegi takácsok kérték bérük felemelését. 18 Az 1830—40-es években ismét szaporodtak a céhalakítás engedélyezése iránt benyújtott kérelmek: 1830-ban a megyebéli kalaposok, továbbá a kapolcsi kovácsok, 1834ben a tihanyi és balatonfüredi takácsok, 1838-ban a szentjakabfai és óbudavári takácsok, 1841-ben a csabrendeki és baksai kőművesek, 1844-ben a sümegi kovácsok, továbbá a keszthelyi zsidó szabók, 1845-ben a sümegi ácsok és cserepesek kértek szabadalmat. 19 A vármegye elutasító döntése a sümegi kovácsok által létrehozni kívánt céh ügyében ismeretes: a kérelmező 5—6 mestert nem tartották elegendőnek céh alapításához. 20 Hasonlóképpen eredménytelen volt a keszthelyi zsidó szabók első, sőt második kérelme is (1842-ben), s külön céhük még 1844-ben sem alakulhatott meg. A Helytartótanács leiratban utasította a vármegyét: vizsgálják meg ezt a kérdést, s terjesszék fel a véleményt arról, hogy a „hasonnemű" keresztény céh mesterei nem fogadnák-e be a zsidó szabókat céhükbe. 21 A vármegye céhekkel kapcsolatos intézkedései ellentmondásosak. Egyrészt vállalta a Helytartótanács megrovását is azért, hogy önkényesen céh-kiváltságokat ad, másrészt az 1847—48-as országgyűlésen a céhek eltörlésére kívánt javaslatot előterjeszteni, s mindaddig nem akarta a királyi rendeletet teljesíteni, míg a céhekkel kapcsolatban megfelelő intézkedés nem születik. 22 A céhes ipar nagyobb részt csak az egyes, megyén belüli települések igényeit elégítette ki. Érdekes, hogy Zalában sorra alakultak céhek akkor, amikor a céhek világa már letűnőben van. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: valóban az iparral kapcsolatos elképzelések konzervativizmusa szülte a késői céh alakulásokat? Valószínűleg szerepet kapott az, hogy az önálló iparűzéshez, gyáralapításhoz nem volt elég tőke, s a céhen kívüliek nem várhattak semmi védelmet a versenytársakkal szemben.
