Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Kézműipar, népművészet

mékek elkészítésére voltak hivatottak. Termékeiket, áruikat megrendelésre készítették. A nagy gonddal és tudással előállított eszközöket változatosan díszítették. A szerszámokat, eszközöket néha csak karcolással, véséssel, rovátkolással szépítgették, a bútorok formái, festett-faragott díszítményei azonban néha rendkívül magas színvonalú művészi ízlésvilágról tanúskodnak. Igen sok asztalos, bognár, pintér élt és dolgozott a göcseji falvakban. Az asztalosok (tislérek) az igényesebb, divatosabb bútorokat készítették egyszerűbb és díszesebb, a kor igényeinek megfelelő változatokban. A bognárok a szekérgyártástól a gazdasági és háztartási szerszámokig, eszközökig szintén sokféle tárgyat készítettek. Az ekék, boronák, igák többnyire az ő kezük alól kerültek ki. A kádárok, pintérek a köpülök, dézsák, puttonyok, hordók és egyéb dongás edények készítői voltak. Az esztergályosok is korán megjelentek vidékünkön. Mozsarak, fűszertartók, fatányérok, dobozok kerültek le az esztergapadokról. Ezeket a tárgyakat is gyakran cifrázták, de még az igák főfáira is karcoltak egyszerű geometrikus vagy stilizált rozmaringmintákat. A göcseji famunkák legigényesebb és legszebb tárgyai azonban a pásztorok keze alól kerültek ki. Ok igen jól ismerték a faragható fákat. Nemcsak saját használatukra, a megrendelő falubeliek számára is dolgoztak. Elsősorban azonban olyan tárgyakat készítettek, amelyek a munkájukkal függtek össze: a botok, ostorok, juhászkampók az őrzés és terelés munkaeszközei voltak. Az állatokkal való munkához kellett a sokféle juhjegy, „rovás", amit az elletésnél azonosításra alkalmaztak, azonban az igényes faragásokat a tükrösök, ivópoharak, késnyelek és egyéb használati tárgyak őrizték meg igazán. A göcseji pásztorfaragások legkorábbi darabjai a 19. század elejéről valók. A dunántúli pásztorművészet innét, a nyugati határszéltől indult el a 18-19. század fordulóján, s igen gyorsan az egész országrészen virágzó népművészetté vált. A Sopron, Győr és Zala megyei pásztorok alkalmazták először az Ausztriában már korábban divatossá vált spanyolozást. Ez a díszítő eljárás Veszprém, Somogy és Baranya megye pásztorai közt is gyorsan terjedt. A dunántúli pásztorművészetben igen sok helyi vonás, sajátos egyéni stílus is felfedezhető. Ez többnyire annak köszönhető, hogy a pásztorfaragókat név szerint is ismerték. Nevüket, monogramjukat többnyire rákarcolták a tárgyakra, de ha ezt nem tették, a sok díszítés és egyéni motívum alapján a faragványok akkor is személyükhöz köthetők. E zalai pásztorfaragók közül Breglovics Kálmán és Kiss István volt a két legismertebb. Kiss István a 19. század második felében, Breglovics a 20. század elején dolgozott. Annak ellenére, hogy nem teremtettek önálló stílust, mindketten magas művészi szinten munkálkodó pásztorok voltak. Sokszor azonban a paraszti és a pásztorfaragás emlékanyaga sem választható ketté. A 18. század második feléből származó egyszerű, mértanias díszítésű tárgyakat egyaránt készíthették parasztok és pásztorok, s csak a század fordulóján divatba jött színező spanyolozás és a naturalisztikus szemléletre épülő motívumkincs, s annak megkomponált elrendezése vont éles határt a két művészet közé. A pásztorok egyaránt faragtak egyszerűbb és díszesebb tárgyakat. Legszebbek és legékesebbek azok a mángorlók, amelyek emberalakokat, állatokat, főként bárányokat, madarakat ábrázoltak. Budafáról előkerült olyan is, amelyre készítője egész jelenetet komponált: fák, asztal, rajta borosüveg és pohár, mellette nőés férfialak népviseletben. Pirossal, zölddel és feketével spanyolozott levélindás motívumok keretezik a jelenetet. Egészen furfangos, leleményes technikával készült az a mángorló, amelyet Szentgyörgyvölgyön találtak. A mángorló lapjába két négyszögletes ablakocskát vágott készítője, ezeket két rátolható fedéllel lehet lezárni. Az egyik ablakba tükröt helyezett, a másikba egy papírlapot ragasztott. A papíron ez olvasható: „Nemes Szabó Theresiának emlékül készítette Nagy István Zala Egerszegben 1833 dik Évben". A fedeleken és körülöttük a mángorló egész lapján fekete, piros spanyolviasszal színezett virágos, indás, karcolt díszítés teszi még gazdagabbá a szép ajándékot. Hasonló színes technikával készültek azok a kis tükrösök, amelyeknek kerek, téglalap és négyzetes formájuk egyaránt ismert volt, de igényesen díszítették az egy- vagy többrekeszes borotvatartókat is. Ezekhez jól faragható vadkörtefát vagy szilvafát választottak. Díszítésük leginkább 147. Fafaragó. Breglovics Kálmán népművész, Pölöske, 1953. 98