Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Kézműipar, népművészet

ték, de taplót is használtak a kiégetéshez. A mozsarak külső alakja igen változatos volt. Némelyiken meghagyták a fa kérgét, de általában inkább lehántották. A simára faragott külső oldalt gyakran rovátkolt bevágásokkal díszítették, volt olyan is, amire évszámot és monogramot is véstek. Ha meghasadt a mozsár fala, vasabronccsal szorították össze. Szintén köles- és hajdinahántolásra használták a nagyméretű „lükőket". Ezek hatalmas, alig mozdítható tölgyfarönkök voltak, szögletesre kifaragva: a felső lap egyik szélén lyukat égettek, a másikra mozgatható billenős törőfejet erősítettek. A törőfej a lyukba ütődött. Lábbal működtették, helye a tornác, az ereszalja volt. Igényesebb munka volt a bútorkészítés. A legegyszerűbbek a fúrott lábú padok és kisszékek voltak. Ezeket tölgyfából faragták. A bárdolt-faragott ülőlapba négy lyukat fúrtak, és faragott lábat tettek bele. Kisebbnagyobb változataik még ma is megtalálhatók a nyugat-dunántúli otthonokban. Tölgyből készítették a gyereknek való állószékeket, valamint az ágylábakat vagy a szőlőhegyi présházak ácsolt dikóit. A támlás padokhoz, a fali polcokhoz, a támlásszékekhez inkább fenyőt használtak. A padok és polcok karélyosan ívelt részeit fűrésszel vágták ki, a hátasszék cifrán faragott támláit szintén fűrésszel, vésőkkel alakították. Se szeri, se száma nem volt az ácsolt ládáknak. Lapos és koporsótetejű formájuk egyaránt elterjedt Göcsejben. Tölgyfából, bükkfából bárdolt-faragott oldaldeszkáik zsilipeléssel illeszkedtek a lábak hornyolt vájataiba. Oldalaikat, a hátsó kivételével, geometrikus mintákkal cifrázták. A göcseji faragókamrákban készültek a teknőlábak, az egyszerűbb és díszesebb kanáltartók, sütőlapátok, szénvonók, a polcok, a kender- és lentilolók, s a szövés-fonás kellékei, a lapickák (mosófa), dergálók (lenfésű), rokkapálcák, de a szövőszék is. A fafaragók azonban nemcsak a háztartást látták el ügyes és hasznos tárgyakkal. A legkisebbek, a gyermekek örömét is keresve, sok szép játékszert faragtak. Kisekét, kisgereblyét, kisszekeret, kardot, pisztolyt, kiskatonát a fiúknak, fababát, széket, asztalkát, kisteknőt, apró állatokat a kislányoknak. De a gyerekek is ügyeskedtek. Az egyszerű íjakat, nyilakat, parittyákat, sípokat, ostornyeleket maguk farigcsálták. Híresek, ma is lenyűgözőek a göcseji szőlőhegyek présházaiban álló 18-19. századi hatalmas prések. Ezek melencéjét, főfáját vagy bábánját tölgyfából, a vastag orsókat körte- vagy meggyfából faragták. A főfákat, a tartóoszlopokat rovátkáit, karcolt, vésett és festett motívumokkal díszítették. A főfák közepére sokszor befaragták a megrendelő vagy a készítő nevét, a készítés időpontját is. Sokszor még ma is szívesebben használják ezeket a nagy préseket, mint a gyáriakat. Az ekéket, eketaligát, a szekéralkatrészeket, az igákat is sokan elkészítették otthoni kis faragókamrájukban, az igényesebbek azonban bognárokkal dolgoztattak. A fúró-faragó ezermester parasztemberek a mindennapi életet, a gazdaságot, a háztartást szolgáló használati tárgyakat készítették. Munkásságuk nagy múltú, évszázadokon át tartó foglalatosság volt. A tárgyakat nemcsak elkészítették, de néha ki is cifrázták maguk, családjuk és megrendelőik örömére. Jóllehet a nyugati határszél széles erdősávjaiban szinte minden férfiember életében fontos szerepe volt a fafaragásnak, a tárgyak formájában és díszítményeikben semmiféle jellegzetes helyi stílust nem tudunk felfedezni. Az azonos technikával készült, s az egyszerű geometrikus motívumokkal díszített használati tárgyak készítőit nem ismerjük, mégis az ő munkájuk nyomán is közelebb juthatunk ahhoz a hagyományos paraszti világhoz, amely a nyugati határsáv és így Göcsej életformáját, életmódját szinte a 19. század végéig meghatározta. Fiatal legények, ifjú férjek szívesen faragtak kedveseiknek, feleségüknek ajándékba cifra mángorlókat, ún. „döngölő lapickákat". Ezek többnyire bükkfából készültek. A fából hasított lapot szekercével kinagyolták, majd sziószékbe szorítva, sziókéssel letisztították, simára faragták. A mángorlók fölső lapjába éles vésővel, faragókéssel vájták, metszették bele a legváltozatosabb mintákat. Leginkább az egyszerű, geometrikus motívumokat kedvelték: karcolt, vésett kazettákat, rácsozott mintákat, négyszögeket, csavart fonatokat. Ezek a díszek a legrégebbiek. A stilizált, karcolt virágfüzérek, levélindák, szív alakok, tulipán- és rozmaringmotívumok már igényesebb ízlésvilágról árulkodnak. Sokan kedvesük monogramját vagy saját nevüket is rávésték a mángorlólapra, de néha a készítés idejét sem felejtették el kimetszeni. Voltak olyan fafaragók, akik megrendelésre dolgoztak, ők a megrendelő nevét vagy annak kezdőbetűit tüntették fel. A faragó parasztok mellett azonban igen nagy jelentősége volt a falvakban dolgozó iparosoknak is. Már a 18. századi összeírások is megemlítenek egy-egy falusi iparosembert, és számuk a múlt század folyamán egyre nőtt. Ok a nagyobb, nehezen megmunkálható vagy nagyobb mesterségbeli tudást, gyakorlatot igénylő ter146. Egyszerű mintával faragott gerenda.